A magyar hárfás

Toldy Ferenc 1865-ben, a költő Verseghy rehabilitálásakor, azt állítja, hogy védence kiváló zenész, előadó és alkotó. Ezzel szemben Major Ervin zenetudós a „Verseghy, mint dal és zeneszerző” című 1925-ös dolgozatában kétségbe vonja a költő zeneteremtő képességét. E két vélemény, mint Scylla és Charybdis között kell a bíráló sajkával célhoz vészelnünk.

Abból indulhatunk ki: milyen az irodalom és milyen a zeneművészet helyzete a művelődésben. Az irodalom alapanyaga köznyelv. Még a leírás előtti állapotban is, így „természeti” népeknél, a szóhagyomány, hitregék, ráolvasó mondókák azért lehetnek a viszonylagos kultúra alapjai, mivel eszközeikkel, a nyelv-használat fordulataival mindenki rendelkezik. Az irodalmat ez az állandó közgyakorlat emeli a művelődési tényezők élére. Mikor leírttá, később nyomtatottá válik a nyelv művészibb mintázása, az irodalom széles közösségbe kerül mindazzal, ami azonos technikai terjesztés tárgya. Tehát napiparanccsal, hirdetéssel, törvénytáblákkal, egészen a célzatos tudományig és irány regényig. A nyelvet mindenki megtanulja, s az analfabéta is általa részesül a memorizált költészetben. Rajta leveleznek, vele szónokolnak, segítségével vitáznak. A nyelvtan kötelez a népiskolákban. Ha romlani látszik a nyelvhasználat, nyelvművelő, nyelv-véd intézkedések támadnak. Mindez okozza, hogy a művészi irodalom és a gyakorlati nyelv alig szétválaszthatóan közlekedik egy mással. Egyik feltűnő következménye az életbéli egybefolyásuknak, hogy tudományos esztétikák is külön szokták választani a művészetektől az irodalmat, s hogy oly számos a középfokú jelenség gyakorlati írás és művészi írás között (tanköltészet stb.). A egész tudomány írói feladattá lett, s ebben talán az a legérdekesebb, hogy a képzőművészeti és zenei tudomány sem kerülheti el az irodalmi vesszőfutást. Nemcsak itt, hanem általában az írói feladatok roppant tág terén alig lehet megvonni a határt művészi és nem-művészi között. Végül: a nyelv-használat gyakorlati és művészi fokainak állandó közlekedése okozza, hogy akkora tömegek vélnek „érteni” az irodalomhoz, s az irodalom mintegy életjelenségként nyúlik bele a mindennapokba, a művelődés fejlődésébe. Mindenütt sokkal több az irodalmi műkedvelő, mint a képzőművészeti vagy zenei dilettáns, sokkal több, aki titokban vagy nyíltan, hozzáértés nélkül foglalkozik írással, mint amennyien hasonló ambíciót táplálnak festészet, szobrászat vagy zeneszerzés terén.

Ezzel szemben a zenei köznyelv birodalma jóval korlátoltabb. Ha példának vesszük az ősi és régi zenélésmódot: a muzsika mindenütt szöveggel társul, önálló szerkezetet nem ismer, támaszkodik. S amivel egyesül, az túlnyomó részben költészet, vers. így még a zene formai ős-alapjaiból is kiesik a nyelvi eredmények legnagyobb része, a prózai tömeg. Oka ennek a kényes válogatásnak, hogy zenére nem olyan értelemben van szüksége a napi életnek, mint irodalomra és köznyelvre; a muzsika csak bizonyos emelkedettebb, érzelmileg aláfestettebb alkalmakhoz társul. Ebben a vers-költészetnek felel meg, illetve azzal egyesül az énekes műfajokban. Próza-szövegek zenésítése részint sokkal ritkább, részint sokkal jelentéktelenebb. Ezáltal van a muzsikának hasonlóan kivételes és ünnepélyes jellege, mint a versköltészetnek. Nem tartozik olyan módon az élet napi használatú eszközeihez, mint maga a beszél nyelv. A legdalosabb, szerelmes kislány is összehasonlíthatatlanul többet fecseg, mesél, vitázik, veszekszik, tárgyal, mint énekel. Zenéhez — mint vershez, amivel a dal szívesen egyesül — külön hangulat, hangoltság kell, a lélek húrjait éppúgy be kell hangolni, mint a hangszer idegeit. Van ugyan — nemzetről nemzetre, szélesebb értelemben kultúráról kultúrára — „anyanyelve” a zenének is, köz használatú formulái, rendszere, nyelvtana, forma-mintái stb., de ezeknek semmi közük a mindennapi értelmi közlekedéshez. Ezért annyival szűkebb a zene hatásköre a köznyelvénél, ezért könnyebb feladat muzsikában szétválasztani a művészit a talmitól, a formáltat a rögtönzéses szétesőtől. És ezért olyannyival kevesebb — habár még mindig meglehetősen nagyszámú — a zene alkotó kontár, mint az irodalmi.

Fontos közössége irodalmi és zenei nyelvnek, hogy mindkettőnek gyökere, forrása: a népi véna. Ahogy magas költészet nem képzelhet népi poézis nélkül, úgy zeneművészet sem népi muzsika nélkül. És éppen a népdal példázza legérthetőbben azt az ősi egymásra-utaltságot, amelyben vers és ének együtt születnek, egymást alakítják és csiszolják. Ahhoz, hogy a nyelvből poétái formák támadjanak, a költészetnek szüksége volt a dallam segítségére; s ahhoz, hogy az áradó dallamfolyam formai partokhoz jusson, szüksége volt a versezet fékeire. Ami pedig a két művészet régi korszakaiban ilyen módon kialakult: mint alapelv, termékeny kezelésmód, később is — egészen a mai napig — jól beválik, szinte nélkülözhetetlen. A költemény zenei tényezője éppúgy alapvető, mint az énekzene versbeli támasza, hangulatától, légkörétől egészen a belső-külső rímelésig, kádenciáig, apró ritmikától föl a szerkezeti nagy-ritmusig. Innen kölcsönözte aztán csaknem teljesen eszköz-tárát a szövegtől független, hangszeres zene, amikor önállósulni kezdett. És hasonlóan, az elemi alapok módszeres kiszélesítésével, jutott magasrendű megoldásokhoz a nagyobb feladatokat végző énekes műzene. Körülbelül a kés reneszánsz óta hat aztán egymásra és egymásba át élénkebben a felsőrendű, énekes és hangszeres zeneszerzés. így esik, hogy például kultúránk egyik dicsősége, a nagyklasszikus szimfónia magán viseli a nyugati népdalvilágnak számos nyelvi és formai sajátságát, persze igen fejlett fokon.

Könnyű e megfontolások után levonni a szükséges következtetéseket. Az irodalom magasabbrendű alkotásainak megvannak ugyan a műhely-titkai; de azok ismerete nélkül is jóval könnyebb közelférkőzni az írói szándékhoz, mint a zeneművészihez. Amott állandó segítség, hogy a köznyelv és közgondolkozás mindenki birtoka; a magasabb zeneművészet azonban, mialatt végigjárja fejlődésének útját, olyan dologi módszerekkel dolgozik, amelyeknek h követéséhez állandó gyakorlatra van szükség a hallgatóság részéről. Mivel az iroda lomnak gyakori tárgya: történelem, közérdek, hazafiság, erkölcs, lélektani búvárlattal, élet-ismerettel, — az iskolák szükségszerűen foglalkoznak vele. El sem képzelhet a nevelés irodalmi tájékoztatás nélkül. Ezzel szemben a zenei köznevelés, még hogyha legteljesebb is, csak a költészeti emelkedettség kivé teles viszonyaira szorítkozhat, ami azt jelenti, hogy kedély-fejlesztő, de nem olyan értelemben élet-támasz és közérdekű, mint az irodalmi köznevelés. A műzenei általános hozzáértésnek pedig akadálya, hogy a magasabbrendű muzsika különleges művelődési cikk, ahhoz hasonlóan kell speciális kiképzés, mint a vers-kultúrához, vagy méginkább a festészeti, szobrászati szakértelemhez. Hogy mennyire így van, tanúsítják a tények: irodalmi egyetem sehol sin csen, ellenben vannak zenei, képzőművészeti főiskolák. Az európai művelődés területén az is könnyen tapasztalható: oly országokban, ahol a történelmi fejlődés nagyjában megszakítások nélkül kedvezett a műzenei közönség kialakításának és hagyományos átöröklésének, ott mai napig nagy keletje van a magasrend műzenei előadásoknak. Míg ellenben kedvezőtlenebb történelmi sorsú nemzetek körében, ahol a különleges zenei műveltség kialakítását és tradicionális továbbültetését katasztrófák, kiesések akadályozták, ott a tömegek nagyjában megmaradtak a zenei kultúra alacsonyabb szintjén. Nálunk, magyaroknál a török hódoltság alatti hosszan tartó, elemi védekezés, azáltal a kulturális fejlődésből való kiesés okozta, hogy soha többé nem tudtuk kellően pótolni az elmaradásból folyó hiányokat műzenei téren. Manapság, annyi-annyi igyekezet, nevel törekvés, jeles alkotás, iskolázás ellenére, még mindig meglehetősen kedvezőtlen a helyzetkép. Ha katasztert készítenénk zenei köztudatunkról, kiderülne, hogy jelentősen kisebb százaléknak tápláléka lakosságunk körében az értékes műzene, mint a művelődés élén járó országokban. Ellenben irodalmi téren Magyarország közműveltsége jóval kedvezőbb képet mutat. Miért? Mert az irodalmi hagyomány legvészesebb időkben is könnyebben ápolható tovább, az kevésbé szakadhat meg, annak közérdek mivolta szükségszerűvé teszi állandó tovaültetését. Ezek a körülmények hasonlóan érvé nyesek azokra az időkre is, amikor Verseghy fellépett és működött. Akkoriban az irodalom, nemzeti reform-szellemmel, nyelvújítással egybefonódva, az országos érdekek centrumában virult. Legjobbjaink az irodalom eszközeivel „tsinositottak”, vitáztak, bármi elnyomással szemben a hazai nyelvfejlesztését látták leghathatósabb harci eszköznek. Ugyanakkor a magyar zene ügye igen kevés gondolkozót, művészt foglalkoztatott. Népzenénk csaknem teljesen ismeretlen volt, akkori társadalmi állapotaink megakadályozták, hogy a parasztság művelődésével törődni lehessen. Egy-egy ily irányú felszólítás (pl. Kölcsey részéről) sivatagba hangzott el; Pálóczi Horváth vagy Csokonai egy egy — szinte véletlenül fölszedett — népi dallama olyan volt, mint tengeri bárkás evezőjéről lehullott vízcsepp. Nemzeti zenekultúráról 1800 táján minálunk aligha lehet máskép beszámolni, mint fájó negatívumokkal.

Az ország műveltebb köreiben mégis igen élénk zenei tájékozódás volt észlelhető. Nem is lehetett másként, hiszen a „birodalom” fővárosában, Bécsben akkor emelkedik tetőpontjára az európai műzenei stílus egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Haydnnek, Mozartnak és egy csomó kisebb, de hasonló irányú komponistának számos híve, fogyasztója él hazánkban ezidőtájt. Nem egy osztrák zeneszerző működik magyarországi állásban mint karmester, tanító. Persze leginkább a németül beszél notabilitások „udvarában”. Költészetünk „iskolái” között Kazinczy idején a „németes” végez legélénkebb munkát. Ott Goethének, Schillernek van legnagyobb súlya. De amíg e német tekintélyek — fordítás, utánzás révén — csak a hazai produkció élénkítésére, gazdagítására szolgálnak, addig a párhuzamos bécsi zenei „klasszika” úgy tör be hozzánk, mint folyadék a légüres térbe. Alig van mit kiszorítania, — az ifjú verbunkos muzsika részint nem számíthat versenytársnak, részint maga is Bécs felől és ottani feldolgozásokban terjed. És elősegíti ezt a hódítást, hogy legmagyarabb érzés irodalmárjaink sem rendelkeznek a zenében leszűrt vagy honi ízléssel. Csokonai dallamai között éppúgy foglalnak helyet német, németes, mint magyar, magyaros fajták. Amit Pálóczy Horváth úgy idéz: „magam csinálmányja“, — egytől egyig német lejtésű. Verseghy zeneízlése pedig egyoldalúan és csaknem kizáróan osztrák gyakorlatot tükröz. Hozzá kell még tenni, hogy zenével is foglalkozó irodalmárjaink sorában akkor egy sincs, akinek bármi köze volna magasabb muzsikához. Az aránylag legképzettebb muzsikus köztük éppen Verseghy — ő elmélettel is foglalkozik —, de semmi jelünk arra nézve, hogy valaha is búvárkodott volna egyszer dalnál emelkedettebb formákban. Semmi nyoma nála Mozart vagy Haydn hatásának. Inkább arra lehet némi biztonsággal következtetni, hogy kedvenc muzsikája afféle osztrák népies dalanyag. Ennek sem olyan kiemelkedő válfaja, mint — mondjuk — Papageno dalai Mozart „Varázsfuvolá”-jában. De még a jobbféle bécsi daljátékok elterjedt kupiéi sem; inkább az alpári nóták közkeletűségei, aminőkkel akkorjában házaló énekesek járkáltak körül. Meg kell adni azonban: Verseghyt nem vezetik tisztára zenei szempontok. Az ő egész muzsikális elmélete és gyakorlata egyetlenegy irányt ismer csupán: az irodalomét. Teljes működésével azt szorgalmazza, hogy az egyoldalú, kátyúba került hazai költészet számára a megújulás, növekedés, változatosság irányában adjon megfelel lökést. S mivel ismeri a poézis termékenyít testvérviszonyát a dallammal: minél többféle ének-mintához óhajtja juttatni költészetünket. Hogy a melódiák németek vagy németesek, az nemhogy zavarná tervében, sőt inkább megerősíti. Mert részben ugyanúgy tartja, mint Kazinczy: a németség által kell megújítanunk egész kötészetünket, a magyar Parnasszus útját német gránittal kell kiköveznünk. Verseghynek ez a merőben pedagógiai eljárása abból is világosan kitűnik, hogy sem dallamaiban, sem elméleti írásaiban nem törekszik eredetiségre. A melódiák vagy átvételek, vagy pedig német dalok változatai, — a teóriák szintén, német (berlini) eredmények átültetése. Néhány eredetibb dallama sem más, mint akkoriban elterjedt osztrák vagy berlini termékek parafrázisa. Ha zeneszerzőnek képzeli magát, nyilván rajta lett volna, hogy olyik műve hangjegy alakjában, külön ópuszként megjelenjék. Ilyenre mégcsak nem is gondolt. Költészetre vonatkozó, elméleti munkáihoz, versgyűjteményeihez mellékel dallamokat, abból a célból, hogy elősegítse zene által a versforma-reform előhaladását. Példát akar adni költőtársainak: mi módon lehet jobban, könnyebben eljutni a magyar poézis eldorádójába. Ezzel körülbelül Földi János és Pálóczi Horváth Ádám összegzőjének mutatkozik, ami elvi eljárását illeti. S annyira zenei a poétikai hallása, hogy még helyesírásában is fonetikai alapra helyezkedik. De ahogyan szavait megválogatja asszonáncban, rímelésben, ritmusban, sormetszetben: mindenütt a muzsika vezérli, — költői paripájának abrakul melódiát ad. Parázzsal ezt a táplálékot nem képes vegyíteni, de nincs is Pegazusa hozzá, mint Csokonainak. Egészben igen vonzó jelenség, ott, a kezdetek próbálkozásai közepette. Kiegészíti Kazinczy törekvését, amely csaknem tisztára verbális és formális. Verseghy a költészeti megújulás orfeuszi oldalát hangsúlyozza, emlékeztetve a költőt dalnoki mivoltára, a bárdot, hogy ne legyen bárdolatlan.

Verseghy nem állt egyedül azzal a termékeny gondolatával, hogy zene segítsége szükséges a magyar költészet felemelkedéséhez, az európai nagy kultúrába való szerves beilleszkedéséhez. De elméleti alátámasztással és mód szeres következetességgel egyedül ő vitte véghez ezt a tervezést. Eljárását részletesen elemzi a Zenetudományi Tanulmányok IV. kötetében (1955) lévő adattáram: „Nyugatias dallamok a XVIII. század végén és a XIX. század első felében.”

(Forrás: Molnár Antal: Verseghy Ferenc, a muzsikus)