Verseghy Ferencet és a magyar felvilágosodás többi papból lett költőjét, sokféle nyugtalanság sodorta bele az irodalomba. Nem volt olyan búra termett, beteg ember, mint Ányos, sem olyan indulatos, mint Révai, de bizonyos, hogy nem találta meg boldogságát a szerzetben.
A világias gondolkodás elfogadásának megvolt az átlagos, szabályos menete az irodalomba belekóstolt szerzeteseknél, de egyéni helyzetük és hajlandóságuk szabta meg, hogy meddig jutottak el. Ányost és Virágot a II. József elleni nemzeti buzgóság ragadta magával. Mivel egy házuk is szemben állt a jozefinizmussal, nem került sor törésre papi feletteseikkel. Verseghyt, a dalos, hárfás papot nemcsak ifjúi indulatai vitték messzebbre a világiasságban, hanem jozefinus rokonszenve is. A pálos rend eltörlése 1786-ban csak a megélhetés miatt hozta nehéz helyzetbe, egyébként megnyitotta előtte az utat a felvilágosodáshoz és a lírikus pályához.
Költői kibontakozásának menete, időrendje nem eléggé tisztázott, de motívumait ismerjük. Olyan sodrása volt Magyarországon is ennek az időszaknak, hogy az írók útját szinte ellenállhatatlanul megszabta.
Hogy 1787-ben szerelmes verseket ad ki, ez magában még nem sokat mond. Nála higgadtabb vér szerzeteseket is el-elragadott ennyi világiasságon a költészet tanulmányozása. S maguk a versek legfeljebb annyit bizonyítanak, hogy a divatos dalformákban is otthonos volt:
Lyányka, utat szerelmemnek
Nyiss már egyszer szívedbe,
Adj helyt, kérlek, kérésemnek,
Fogadj szeretetedbe,
Ím e szív,
Hozzád hív.
(Thyrsis és Chloe)
Ártatlan sorok, illedelmes társalgási tónusban. De a korai szerelmes verseknek van egy palinódiája is, borsos szerelmes história a fogság első évéből, a hajdani intim együttlétek szemléletes felidézése.
Benéztem olykor kék szemébe,
lobogtak benne lángjai,
benyúltam megmeg hó keblébe,
habzottak rajta dombjai.
Pihegtünk, nyögtünk, senyvedeztünk, pirultak forró képeink,
s még karjaink közt csüggedeztünk,
fennhanggal vertek szíveink.
Ez csak a legkezdete, legszelídebbje, de már ez is megerősíti Kazinczy értesülését: „Pajzán papocska volt, s katonai káplán korában megtanulta, mint kell bánni az asszonyokkal.”
Ám a szerelem ősi, örök foglalatosság, nem elég biztos korjelző. A tiltott könyvek olvasása, a filozofálás volt a nagy évtized legjobb ismertetőjele. II. József alatt, s még halála után is egyideig, csak egyházi tilalom sújtotta a szabadgondolkodó könyveket. A hatóságok tűrték, vagy éppen segítették a legkülönbözőbb árnyalatú felvilágosult tanulmányok és pamfletek terjesztését.
Az egyházi és világi cenzúra ideiglenes elválása keverte bele Verseghyt az ismeretes meghurcoltatásba, Millot könyveinek fordítása és jegyzetei miatt. Ez a történelemkönyv — ameddig Verseghy lefordította — még igen messze volt az aktuális történelemtől, de a hitelveket jócskán megsértette, mert a bibliával ellentétesen tárgyalta az emberiség ősi korszakait.
A teremtésről 1791-ben kiadott költeményben már jól előrehaladt a természettudományos szemléletben. A hat énekre tervezett nagyszabású műnek csak az első része készült el, a világegyetemről, csillagokról. A racionalista (sokszor bizony unalmas) francia tankölteményektől először is hexameteres formája különbözteti meg. Sokkal lendületesebb forma ez, mint Péczeli, Bar csay párrímes tizenkettősei. Az időmérték folyamatossága, rutinja segíti át az absztrakt tudományos tételeken, vagy fizikai kísérletek leírásán.
Hogyha tovább egy sík táblán két visszapöcődő
csontglyóbiska közül függősen ütődik az egyik
a másikhoz: amaz, mellyel közlötted erődet,
elnyugszik tüstént, és ez, melly áll vala, elfut.
Baróti Szabó és Rájnis kezdeményezése után (amely korántsem olyan darabos, magyartalan, mint a hagyomány tartja) itt már akadálytalanul ömle nek a hexameter sorok. (A kilencvenes években szinte már készen áll a magyar hexameter a nemzeti eposz megalkotására, csak a történelem nagy kanyarodója szorítja egyelőre más irányba az időmértékes verselést.)
A teremtésről írt versben a kopernikusi világkép érvényesítése nem különös új vívmány, ezt akkor már a szerzetes-csillagászok is elfogadták, de van itt Verseghynek két merész, szép tétele: a mindenség végtelensége és isten azonosítása az erővel.
A csillagvilág végtelenségét így fejezte ki: „A sok közt egy sem utolsó.” Nem várhatunk persze tőle huszadik századi indokolást; érvelése egyszerűen annyi, hogyha volna széls csillag, azt a tömegvonzás behúzná a mindenség közepére, s így egymásba zuhannának az égitestek.
A vers végén Galilei, Kopernik, Newton szellemét hívja segítségül a következő énekek megalkotásához — amelyek azonban sohasem készültek el. A kassai Magyar Múzeumban megjelent művet sokan dicsérték, Baróti Szabó a következő számban üdvözli verset is irt „Versegi társunkhoz” (II. kötet, 246.1.) Nyilván az egyházi meghurcoltatás vette el kedvét a tankölteménytől, s csak utolsó éveiben — nem tudományos, hanem természetfestő tónusban — próbálta meg újra a Teremtés dicséretét.
Nemzeti életünknek, irodalmunknak 1790-nel kezdődő izgalmas időszakában Verseghy is hallatta szavát. 1790 a programadás éve volt. Úgy látszott, hogy a volt jozefinusok és nemzeti ellenállók egymásra találtak. A szabadság addig csupán a nemesi jogok védelmezését jelentette az egyik pártnak, az eszmék szabad fejlődését a másiknak. Most mintha egyesült volna a két irány a nemzeti megújulás követelésében. Verseghy — mint a jozefinus-szabad kőműves oldalról jött többi író — az önkény bilincseinek megtörését hirdeti, de nemcsak az udvari, hanem a megyei önkényét is. A magyar hazának anyai szózatja az új országgyűlés tagjainak köti lelkére teendőiket: újítsák meg a törvényeket, fejlesszék a nemzeti tudományt, kereskedést, ipart. A Haza végig első személyben szól fiaihoz:
Nyitva sebem, s kezetekből vár, ó népem atyái!
Kellemes irt, avvagy mély gyökerére kacort.
Ti magatok tudjátok, imént mely durva szabások
Állnak törvényünk szent nevezetje alatt;
Mely balitéleteket rakogat vállára nemünknek
A csak azért kedves, mert ezer-évi szokás.
Nyilvánvaló, hogy a polgárosult Magyarország a kisebbség utópiája volt. Verseghy saját aggasztó tapasztalatai alapján óvja a hon atyáit a nagyhangú kortesek többségi véleményétől, az angliai parlament bölcs audiatur et altéra pars-ára hivatkozva. Sőt már azt is látja, milyen ingatag a szabadgondolkodók és nemes birtokosok szövetsége. Ha letromfolják a bölcseket, a fütykös veszi át az uralmat:
A tudományoknak bő kéz kell, s elmeszabadság,
e kettő nélkül sinlenek a nagy eszek.
Akiket a szükség szomorú gondokba lesüllyeszt,
nem visznek Múzsák tiszteletére teményt.
Aki pedig, mihelyest jobban gondolkodik és ír,
mint a kába csoport, érzi nyomatni magát;
s látja leírt okait nem cáfoltatni okokkal,
sőt az igazságért vasra veretni kezét;
látja szelíd tollat idomatlan görcsösök által,
s tollával hatszáz részre töretni fejét…
Ez a vasraveretés egyelőre csak képletes, nem prófécia az öt év múlva bekövetkezend eseményekről. De a vers keser hangja már jósol valamit: a világosság fiainak elszigetelődését.
Hamarosan kiderült, hogy még az irodalmi társak, a Kassai Magyar Múzeum baráti köre sincs egy véleményen. Intrikák, pennacsaták szórják szét a legéletrevalóbb tábort. Verseghy szatírát ír 1791-ben az irodalmi életről. Szándéka bizonyára a békítgetés volt: térjetek eszetekre, ne marjátok egymást. De csak annyit ért el vele, hogy néhányan egész életre megnehezteltek rá. Persze a költő azt is sejtette, hogy ez így lesz — de mit ér ez a bölcsesség, ha megvan a harag:
Erre rám fordul az egész csata: „Nossza tiporjuk
e szatirás fene lelket agyon!” mely szóra felütvén
bús fejem, álmomból felijedtem: s íme! Apolló
bérce helyett magamat bekorlátozva találtam egy vadon erdőben; s nézvén két részre körültem
emberi képekben vadakat villongani láttam.
Íme, alig néhány éve szólalt meg Verseghy az irodalomban, s máris magára vette a leghálátlanabb szerepet: gúnyolódik másokon, anélkül, hogy hatalma, tábora, folyóirata lenne. De ő igazában szelíd kedély poéta, nincs annyi fekete epéje, hogy a rideg elszigetelődést egész életére vállalja. Nem főnixként, hanem alakját változtató Proteusként születik újjá. A magyar hölgyek társas dalainak szerzője akar lenni — s ki volna alkalmasabb nála erre a szerepre?
Vadássza bátor a borostyánt,
ki bajnokversben harsogtatja
Bellóna véres harcait,
vagy aki fönn a csillagok közt
hálátlan elmefuttatással
fárasztja gyenge szárnyait:
Ha nékem a magyar kisasszony
kerékre fűzött szegfüvekkel
felékesiti lantomat:
ha egy futékony mosolygással
egy jóbaráti kéznyomással
hálálja nyájasságomat:
Ha versemet majd nedves szemmel
majd óhajtozva eldalolja
hív kedvesének karja közt;
s ha gondos kézzel összehajtva
s egy pántlikával általkötve
rejtekbe zárja mellyé közt;
Ha sóhajtás közt szép kezéből
síromra hintett nefelejtssel
megtisztesiti híremet:
a hercegeknek sirhalmával
a bajnokoknak nagy nevével
fel nem cserélem béremet.
Ilyen könnyedén, dallamosán csak egy kortársa verselt, a debreceni kollégium egyik diákja, akinek ekkor ő még hírét sem hallhatta. Ez a gondolat, amelynek ősforrását a németeknél divatozó anakreoni dalokban lehet meg találni, Csokonai verseiben is sokszor felhangzik. A siker, amelyet a dalköltő Verseghy szerzett meg, Csokonaiét is előkészítette.
Az egész dalsorozat, amelyet Verseghy 1795-ben közrebocsátott, — A magyar kisasszonyokhoz címzett verssel együtt — átdolgozás németből. Vajon csökkenti-e ez Verseghy sikeres kezdeményezésének értékét, hogy könnyed ritmusú, zenére írt verseket hozzon divatba? Az a tanulmány, amelynek függelékében dalait közölte, szintén idegen mintát követ, Sulzer esztétikáját. Őt még ekkor nem érintette meg az irodalmi eredetiségnek Kármánnal, Csokonaival kezdőd új irányzata. Azt a felvilágosult nézetet vallotta, hogy az emberi lelkek, érzelmek hasonlók, élményeikben sok közös vonás van, s ezek irodalmi formában hatásosan átadhatók.
„A poézisnek legközelebbvaló célja tehát az, hogy a költött állapotoknak legérzékenyebb és legégetőbb beszédbeli felruházása által a szívet oly hat hatósan megillesse, amint arra, hogy valamely igazságnak, tökéletességnek, vagy szépségnek szeretetére, vagy a vélek ellenkezőknek utalására ellenáll hatatlanul felgerjedjön, szükségképpen megkívántatik” — írja Sulzer után.
Faludi, Révai szerelmes versei még többnyire puszta képzelgésből szü lettek. Verseghynek — láttuk — több joga volt Erato lantjának pengetéséhez, de élményei most még elirodalmiasítva váltak dalokká.
A Millot-könyv miatti egyházi büntetés újabb ösztönzést adott személyes költészete kibontakozásához. A pöcegödör-szagú Nagyszombatból írt költői levele — Koppi Károlynak — szuggesztív erejű vívódás: nagyobb hősiesség-e, ha az ember betöreti fejét a megismert igazságért, mintha megőrzi magát a harcra alkalmasabb időkig. Ősi dilemmája a forrófejűségnek és a reálpolitikának. És sokszorosan kipróbált sors, ami Verseghynek jutott: elszánta magát a megalkuvásra, mégis egyenesen belefutott a pribékek csapdájába.
Nincsenek ollyan üdők, hogy tőlünk a nagy igazság bajnoki vérontást kívánjon; az emberi szívek nem csupa példa után indulnak, mint az eszetlen juhseregek buta kossok után. A mostani száznak elmevilágánál, melly ránk is kezde ragyogni, múlik az illy barmos követésnek lelke naponként.
Magyarán: nem kell, hogy mártírként kiálljon, az emberek legtöbbje úgyis megvilágosodik hamarosan, s akkor közös egyetértéssel fordítanak egyet a dolgokon. Addig csak sikerül elrejtenie „titkos itéletit“. Eléggé gyönge lábon állt ez az önvigasztalás.
Se barátainak, se feletteseinek tett ígéretét nem tartotta be: nem lapult meg csöndben. Alig jöhetett vissza Pestre, mindjárt megkereste a kapcsolatot a legjava szabadgondolkodókkal.
Amennyit ő látott az egész jakobinus szervezetből, az nem lehetett több tudós barátságnál, tiltott iratok olvasásánál. Az udvarig és a rendőrfőnökig vezet szálak bizonyosan rejtve maradtak előle elfogatásáig. De azt tudta, hogy fordításait — talán már a Varázsfuvolát is, melynek egyik áriáját a fogságban Kazinczynak dedikálta — a mozgalomnak készíti. A Marseillaise magyar szövege alkalmas lett volna harci dalnak is, de így rejtve, lappangva sem volt csekély a hatása. Új Rákóczi-nótaként dúdolták a reményeikben megcsalatkozott honfiak:
Édes hazámnak szent szerelme,
segítsd vitézid karjait,
kedvelt szabadság istensége
törd össze népünk láncait…
Öntudatos költői munka a Marsziliai ének; Verseghy hiába próbálta elhitetni bíráival, hogy mint zeneértő, csak éppen hozzáigazította a dallamhoz. Ezt a naiv védekezést csak a kegyetlen lelki tortura sugallhatta.
A Marsziliai éneknek az ismert szövegén kívül van egy figyelemreméltó változata, amelyet titkosírással jegyzett be Verseghy az Uránia cím folyó iratnak a fogságban nála lévő példányába. A titkosírás módja egyszerű: a nyomtatott szövegben egyes betűk fölé apró pontot írt. Ezeket összeolvasva kapjuk meg az ének (és még néhány vers) szövegét. Ez a változat csak néhány szónyi különbséget mutat, mégis nagyon fontos: a Marsziliai ének nemzeti variánsának mondhatnánk. A negyedik versszak például így végződik:
Magyar lesz aki fényedet
Örök homállyal elborítja…
Az úgynevezett Goráni levél elolvasása, a forradalmi káté lemásolása volt a szokványos vádpont Verseghy ellen. Vádiratának különlegességét a Marsziliai ének adta, ennek készítéséről kettőzött buzgósággal vallatták őt és társait.
A tömeges halálos ítélet, majd a vezetők kivégzése után kegyelemből kapott, bizonytalan idejű várfogság pecsételte meg az akkori irodalom vezér alakjainak sorsát. Az ország riadt csöndjét nem törhette meg a messze vár börtönben szenvedők sóhaja. Kufsteinben, Spielbergben tovább élt a magyar líra: Batsányi elégiáiban, Verseghy börtöndalaiban.
Gazdag lírai termésről persze nem lehetett szó. De az elbírhatatlanul hosszú idő és a fogság megrázkódtatása kiérlelte a versek emberi tartalmát és formáját egyaránt.
A klasszikus időmérték lírai versformáit, különösen a sapphoi strófát találta alkalmasnak nyomasztó élményeinek kifejezésére. Mondatai — akárcsak korábban a hexameterekben és disztichonokban, terjedelmesek — szabadon ívelnek át több soron, sőt versszakon. De a versek szentenciái, keserű vádjai keményebb, tagoltabb formába rendeződnek. A pör ügyészének, Német Jánosnak szeretőjére írta rabságának első nyomatékos versét (Egy magyar asszonyra):
A szerencsétlen rabok áldozását
látni kívánod, kik az ősi rendet
bájos árnyékért akarák ledúlni
drága hazánkban?
Bár a börtönben írt verseket nem a hivatalos hatalom szemének szánta, mégis a szerencsétlenségbe esett ember naiv ravaszkodásával rejtette el bennük indulatait. A kiváltságok „ősi rendjé” -nek és a forradalom „bájos árnyékának” szembeállítása talán ironikus is, de még inkább emlékeztet a foglyok egymás közötti, rejtjeles, célzásokkal bonyolított beszélgetéseire.
A német társasdalok utánzása a fogságban eredeti szerelmi lírává érlelődik. A szőke fürtök és fehér keblek bájos általánosságaiból egy eleven női alak bontakozik ki: a házastársi hűség legszebb példáját mutató szerető.
Édesanyjához (már a kiszabadulás után) ezt írta kedveséről: „Laura, kit előtted a csűrnék nyelve sokszor bemocskolt, kit erre nézve még talán gyűlöltél is, Laura, kit a község, alacsony lelkektől fellázítva, szerencsétlenségem miatt ujjal mutogatott: Laura szaladt hozzád egyedül, hogy igaz szívvel vigasztaljon...”
Fogságban írt versei talán nem vetekedhetnek Batsányi kufsteini elégiáival, de őt magát a lírának őszintébb, önállóbb hangjaihoz vezették el. Ha ki szabadulása után kedvezőbb viszonyok közé jut, későn ért költészete gazdag terméssel biztatott volna.
Verseghy volt az utolsó a jakobinus pörben elítélt írók közül, aki vissza nyerte szabadságát. Az életből kiesett nyolc évéért sokoldalú irodalmi és tudományos munkában keresett kárpótlást. Gyors egymásutánban jelentek meg regény és színdarabfordításai, nyelvtankönyve, s két eredeti mű: a Rikóti Mátyás és a Magyar Aglája.
Rikóti, a különcségben megrekedt féltehetség nem volt jellegzetes alakja a kor magyar világának, inkább a klasszicista vígeposzok figurája (Boileau: Pulpitus). Verseghy kedélyes vidéki társaságba helyezi hősét, s a mértéktartó műkedvelést állítja szembe a nevetséges zseniskedéssel. Fordulatos cselekmény híján az elbeszélés belevész a fejletlen ízlés hosszadalmas (bár esztétikailag tanulságos) parodizálásába. A költemény fő tanulsága, hogy a klasszikus költészet közhelyei kirívó ellentétben vannak a magyar vidék parlagi életformájával, s aki a múzsák elképzelt világában él, lehetetlenné válik valóságos környezetében.
A költői sablon és az élet ellentétének nehéz kérdéseivel vívódik legtöbbet Verseghy a kiszabadulás utáni első években.
Versformában feltétlen híve, terjesztője az újításnak. Énekelhet rímes időmértékes és klasszikus mintára írt rímtelen verseivel gazdagította a magyar verstechnikát, és segítette lerontani a négyes rím avult hagyományát. Ugyan akkor aggódva látta, hogy a klasszikus szerzők és a német kortársak műveiből költői közhelyek árasztják el a magyar lírát. Meghökkent türelmetlenséggel szidalmazza nem egyszer az istenített klasszikus hagyományt, hogy a jelenkor becsületét s ezzel együtt a közvetlen költői élmények fontosságát megvédje. A régi klasszikus auktoroknak ezt veti szemére:
Gyáva regék, vak vélekedés, embertelen álmok,
amit korunkra hagytatok
mint tudományt; alacsony fortélyok, barmos erőszak,
goromba gőgök, vad dagály,
amiket erkölcsnek hirdettetek…
A Goethe-Schiller hirdette új klasszicizmus már a magyar költők előtt is földerengett akkor, s talán a fogságban is vitáztak róla Kazinczyval, Batsányival. Nyilvánvaló, hogy Verseghy tudatosan áll a másik oldalra: ha Schiller meggyászolja a kihaló mitológiát, ő még az emlékét is ki akarja törölni ebből az ésszel megértett s egyenesebb erkölcsre vágyó világból. A nehézkedés törvényének egykori megverselője azonban nem valami rideg racionalista esztétikáért lelkesül. A nimfákat elűzi a Tisza partjáról, de helyükön ott marad az igazi táj: a szülőföld. A vadregényes hazugságot ki ne adná oda szívesen a gyermeki lokálpatriotizmusban gyökerez hazaszeretetért:
Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom,
hol remegő szemeimbe az első
napragyogás ötlött. Itt hempelyeg enyves iszapján
a Tiszavíz; itt omlik ölébe
Zagyvánk. Egybevegyűlt vizein a szőke folyónak
a szép híd: a szandai dombig
két sor fűzfa között izmos töltések; utánnok
szőllők a varsányi határig.
Legmagosabb partján a víznek látszik az egyház,
a sótár s a hajdani földvár.
Kezdetleges ez a tájkép, aminthogy modellje, a százötven évvel ezelőtti Szolnok sem mérkőzhetett Európa híres szép városaival. De mégis új színe költészetünknek, másforma folytatása a provinciális költők tájfestő próbálkozásainak.
Az európai költészet nagy áramlatának s a nálunk is erőre kapó klasszi izmusnak megtagadásával Verseghy óhatatlanul a magyar vidékiesség pártja felé vonódik. Ez nem olyan rossz társaság, mint amilyennek Kazinczy látta őket (ez időben éppen Fazekas a vezérük), de az irodalmi nyilvánosság előtt, a vitákban ők a gyöngébbek.
Verseghyt egy nyelvészeti tanulmánya miatt vagdalja meg Révai (nem valami ízlésesen, tanítványi álnevek alatt magasztalva önmagát). Költészete is gyanússá válik a szervezkedő újítópárt előtt. Kazinczy a Magyar Aglájára írt bírálatában a rossz ízlés költők közé sorolja, s boccacciói sikamlósságot vet a szemére.
Verseghy túlélte Révait, folytatta tudományos vitáit, de a tőle és Kazinczytól elszenvedett csapást költészete sínylette meg legjobban. Az 1806-ban kiadott Aglája sokszínű, sőt — Kazinczy jól látta — túl tarka gyűjtemény, amelyben Horatius és La Fontaine átdolgozások, lágy szerelmi dalok, mérges epigrammák és magyaros-franciás életképek tarkállanak. Az egyenetlen kötetben azonban Verseghy legjobb költői művei kaptak helyet. Azután egy évtizedes némaság következett, amelyet csak igen gyönge alkalmi versek szakítottak meg. Tovább nyelvészkedett, fordított, de költői kedve hosszú időre elapadt. Még verstechnikája is visszafejlődött: a zenére lejt verseket lusta rímelés strófák váltják fel (környékemben — lépésemben, könyeimnek — reményeimnek, boldogságot — szivbajnokságot).
Utolsó éveiben újra felcsillan szunnyadó tehetsége: néhány tájképe és zsoltáros természetábrázolása feledteti a medd esztendőket. De a nemzeti költészet sodra akkor már régen holtágba vetette az agg poétát. Nem olvasó közönségnek ír, hanem néhány szál barátjának, pártfogójának.
Verseghyt tisztesebb hely illeti meg költészetünk fejlődésében, mint amit kortársai vagy akár újabb méltatói jelöltek ki neki. Kell megbecsülését először a nyelvújítási harc hátráltatta. Később azért is kezelték mostohán, mert sok jó verse nem eredeti a szónak modern értelmében. A nála nagyobb lírikusok, Csokonai, Berzsenyi — ha megkésve is — megkapták az irodalomtörténeti elégtételt az elszenvedett méltatlanságért. Verseghynek ez sem jutott. Egyversű költője lett az antológiáknak, pedig nem egy műve ma is sikerre tarthat számot. A haldokló leány bűbájos panasza, a Vides ut alta megmagyarosított változata, A zsémbes öreghez szóló intelem, dédanyáink kedves verse, a Klárikához — és a többi szép költemény hadd csendüljön most fel a két százados évfordulón, új híveket szerezve az elfeledett poétának.