Az első magyar nyelvőr

Csak vetekedés az én életem még vénségemben is: pedig egész életemben nem tudom, hogy bántottam volna valakit, ha csak engemet balgatagul vagy gorombául meg nem támadott… talán tízszerte többet végeztem volna már ifjúságomtól fogva a Magyar Literatura előmozdítására, ha a Magyar Tudósok a helyett, hogy úgy bántak volna velem… segítettek volna tanácsaikkal… biztottak volna a helyesben… és okosan tartóztattak volna a helytelentűl… tudós czivakodásokra nem késztettek volna és utamat kéz alatt vagy nyilván el nem állottak volna” (Magyar Nyelv IV. 124). Ezt írta egy évvel halála előtt életpályájának jellemzésére, amelyet rész ben nyelvészeti nézeteinek, grammatikai tanításainak védelmében, másrészt pedig a nyelvújítás túlzásaival szemben folytatott szakadatlan harc töltött ki.

Már fiatal éveiben élénk érdeklődést mutatott a magyar nyelv kérdései iránt. Közvetlenül fogsága előtt jelent meg első nyelvészeti munkája: „Proludium in institutiones linguae hungaricae” (1793), amely már részben tartalmazza későbbi felfogásának alapelveit. A Martinovics-féle szervezkedésben való részvétel gyanúja miatt már börtönben ült, amikor Révai Miklós, későbbi nagy ellenfele, a magyar történeti nyelvtudomány megalapítója elvetette a könyvben kifejtett tanítását. Amikor kilenc évi raboskodás után megnyílt előtte a börtön kapuja, visszatért a nyelvészethez, felvette a Révaitól oda vetett kesztyűt, és 12 évvel első nyelvészeti munkája után Révai Miklós tanításának cáfolatául „A Tiszta Magyarság, avagy a csinos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések” címen megírta egyik legjobb könyvét (1805), és ezzel egész életére elkötelezte magát egyrészt tudományos felfogásának és tanításának védelmében, másrészt a magyar nyelv helyes művelésének érdekében folytatandó harcra. Az a közel két évtizedes harc, melyet részben kora nagy nyelvtudósával, Révai Miklóssal, részben a nyelvújítás túlzóival — köztük Kazinczy Ferenccel — folytatott, mindig emlékezetes szakasza ma rad a magyar nyelvtudomány történetének. Hangjának nemes tisztaságát, a tudományos tárgyilagosságra törekvést a maga bölcs mérsékletével akkor is megőrizte, amikor tanítását elvet ellenfelei a tudományos érvekből ki fogyva, nem egyszer a személyi sértegetések méltatlan fegyvereihez nyúltak. Révai és Kazinczy tekintélye nagyrészt megakadályozta, hogy munkája életében elismerést nyerjen, és tanítása megkaphassa a helyes értékelést. Mind a kettőt az utókortól várta, azért fogalmazta meg sírfeliratát előre imigyen:

„A sors elfojtván zöld rügyét,
Sírjában kezdi életét.”

Születésének 200 éves évfordulóján adózzunk emlékének azzal az elismeréssel és hálával, amellyel a meginduló magyar nyelvtudomány — nem egy tekintetben Révait is felülmúló — nagy tudósának, az egykorú magyar nyelv legkiválóbb ismerőjének és fáradhatatlan művelőjének tartozunk.

Verseghy Ferenc nyelvészeti munkásságát, grammatikai tanításainak természetét — mint minden nyelvtudósét — az a tény határozta meg, hogy milyen fogalmat alkotott magának az emberi társadalom legnagyobb kincséről: a nyelvről. — Verseghynek Révaival szemben nagy érdeme, hogy a német Herder tanítása nyomán világosan felfogta és hirdette a nyelvnek fejlődő, a társadalommal együtt változó jellegét: „A nyelv a kultúrával majdnem minden században érezhetőképen megváltozott” — írta a Tiszta Magyarság-ban. Ebből a helyes felfogásból kiindulva, határozottan fellépett Révai Miklóssal szemben, aki a régi magyar nyelvet kora magyar nyelvénél jobbnak, tökéletesebbnek tartotta, és a nyelvi tények magyarázatában, a nyelvtani szabályok megállapításában kizárólag a régi magyar nyelvre támaszkodott, annak formáit tartotta irányadóknak és követendőknek. Verseghy elvetette Révainak a régi magyar nyelvről vallott nézetét és nem méltányolta a tőle kezdeményezett történeti módszert, amely a nyelvi tények elemzésében és magyarázatában a régi nyelv szolgáltatta tanulságokat is figyelembe veszi. Cáfolta Révainak azt az alapgondolatát, hogy a nyelvi szabályok megállapításában egyedül a „Veneranda Antiquitas… est… unica magistra tutissima“, azaz a régi nyelv az egyedüli, biztos tanító, és ezzel szemben a Tiszta Magyarság-ban leszögezte, hogy “...az összes régi magyar kézírások és könyvek nem bírnak elegendő tekintettel arra, hogy a nyelvnek helyességére és szépítésére nézve az egész magyar nemzetnek törvényeket szabjanak“.

A régi nyelv iránti szeretettől elfogult Révaival szemben — s ebben jelölhetjük meg Verseghy másik főérdemét — helyesen az egykorú, él nyelvre támaszkodott, amelynek rendszerére és fejlesztését célzó művelésére nézve sem az idegen nyelvek, sem a régi magyar nyelv nem lehetnek döntőbírók. „A Filosófiának talpigazságaira épített Felelet” cím — talán legérettebb — munkájában (1818) bővebben is kifejtette a maga nézetét: „…mindenik nyelv felfelé törekszik
és így érezhetetlenül szüntelen változik: helyesen következtethettyük, hogy nekünk, a midőn a nyelvet rendbe szedni és művelni akarjuk, nem lehet okosan a régi nyelvhez folyamodnunk, hanem inkább az analógiához kell fordulnunk, melly a most élő egész nemzetnek közönséges nyelvszokását magában foglallya“.

 

 

Verseghy tehát nyelvi magyarázataiban és a nyelv művelésében az egykorú nyelv szokást, azaz a nyelvet használó „élő nemzedék köz akarattyát” tartotta „legfőbb, legbátorságosabb és eggyetlen eggy bírónak“, és abból igyekezett a nyelv szabályait elvonni és a maga nyelvtani rendszerét kiépíteni. Nem vitás, hogy Verseghyt a nyelv történetével szemben mutatott elutasító felfogása nem egyszer téves megállapításokra vezette, viszont az is igaz, hogy az egy korú, él nyelvet nálánál jobban senki sem ismerte, és annak nem egy kérdésében helyesebben látott és ítélt, mint az él nyelvszokást elhanyagoló és csupán a régi nyelvre épít nagy ellenfele, Révai Miklós.

Verseghynek a nyelv mivoltáról vallott felfogását szerencsésen egészítik ki a nyelv céljáról és annak műveléséről kialakított nézetei. A nyelv célját legbővebben a fentebb említett Felelet-ben fejtette ki. A nyelv — írta — „alkalmas és jeles módgya annak, hogy magunknak a tökélletesedésre, a csinosodásra, az emberségre utat nyissunk, eggy szóval, emberi sorsunkhoz illő culturát szerezzünk; az emberi nyelv… mennél eggyetlen eggyebb, annál felségesebb és böcsülhetetlenebb eszköze annak, hogy ugyanazon culturát embertársaink között elterjesszük“. A kultúra Verseghy értelmezésében az észnek a felvilágosítását és a szívnek a nemes érzékenységét jelenti. „Mind a kettőbűl, az észnek világosságábúl tudni illik, s a szívnek… érzéseibűl támad a humanitás avagy az emberség, melly nélkül sem a magányos emberek, sem a nemzetek boldogok nem lehetnek“. Verseghy szerint tehát a nyelv célja végső fokon az emberség terjesztése. Lehet-e ennél magasztosabb célt tűzni a nyelv elé? Bizonyára nem. Ebből a célkitűzésből következik az „a két fő tulajdonság”, amelyet a nyelvtől megkövetelt. „Hogy a nyelv a culturának terjesztésére alkalmatos legyen, két fő tulajdonságának kell lenni, melyeknek eggyike az értelmesség, a másika az érzékenység, avagy érzékenyítő erő” (XIV.). Az előbbit az egyformaság, másképp az analógia biztosítja, mely azt kívánja, hogy hasonló esetekben mindig ugyanazokkal a szavakkal, ragokkal, képzőkkel, mondattani szerkezetekkel éljen a beszélő. A másiknak forrása „a nyelvnek a regularitássa, törvényessége, melly az analógiátúl megszabott grammatikai és mondattani törvények megtartásábúl támad” (uo.).

El nem hanyagolható érdeme Verseghynek az a tény, hogy a nemzeti nyelv fogalmának kialakításában és ebből következőleg a nyelv művelésében nagy súlyt helyezett a nemzeti nyelv sajátosságaira, ahogy ő nevezte azokat: „a magyar nyelv nemzetiségeire“. E nemzetiségek közül „némellyek — mint írja — a nyelvnek csak a lelketlen testét, a többiek pedig eleven lelkét illetik” (26-27). Az előbbieken a magyar nyelvnek a hallható és látható, külső tulajdonságait: hangrendszer, ortográfia stb., az utóbbiakon, „a magyar nyelv lelkén” nyelvünk belső törvényszerűségeit, a sajátos szófűzési módokat (például a számnevek utáni egyesszám, a melléknévi jelző ragozatlan volta stb.) értette. Ez a felfogása értetheti meg velünk a nyelvújítás bizonyos megnyilvánulásaival szemben követett magatartását. Nem csodálkozhatunk ezek után, ha az a Verseghy, aki a legnemesebb célt tűzte a nyelv elé, aki az él magyar nyelvszokást, a nemzeti nyelv sajátságait mindenkinél jobban ismerte, s aki a nyelv művelésében „a nemzet köz akarattyán” nyugvó nyelvszokást tekintette egyedüli bírónak, oly következetes és kérlelhetetlen harcot folytatott azokkal a nyelvújítókkal szemben, akik figyelmen kívül hagyván azt a fontos tényt, hogy a nemzeti nyelv hosszú fejlődés eredményeképpen alakult ki és vált a közösség kincsévé, és elhanyagolván a nyelv sajátosságait, kell indokolás nélkül, gyakran kényük s kedvük szerint újítottak. Méltán írta róla nyolcvan évvel ezelőtt Riedl Frigyes, hogy „Verseghy Ferenc volt az első magyar nyelvőr” (Magyar Nyelvőr 9:501), aki fáradhatatlanul harcolt a nyelvújításnak nemzeti nyelvünk sajátságait veszélyeztet túlzásai ellen.

Verseghynek a nyelv mivoltáról s annak fejlődéséről vallott helyes fel fogásából származtak talpraesett — részben ma is elfogadható — tanításai, de ugyanakkor ennek a felfogásnak nála jelentkező egyoldalúságából folytak a tévedései is. Amíg Révai a történeti elvet tette uralkodóvá, elhanyagolva az él nyelvszokást, és ennek következtében jutott nem egyszer helytelen meg állapításokra, addig Verseghy hibája az volt, hogy nem vette észre Révai történeti módszerében a hasznosíthatót, azt tudniillik, hogy a jelen nyelvtények hosszú fejlődés eredményei, s így azok megértéséhez és helyes magyarázatához szükséges a régi nyelv ismerete is —, és így a régi magyar nyelv szolgáltatta tanulságok elmellőzése megakadályozta a rendkívüli nyelvismerettel és szorgalommal párosult tehetséggel megáldott Verseghyt abban, hogy a saját korában még több tekintetben is ingatag magyar nyelvtani és helyesírási rendszert végképpen megállapítsa.

Nincs elég terünk arra, hogy Verseghy Ferenc grammatikai rendszerét kimerítően ismertessük, így csupán azt tehetjük meg, hogy tanításából ki ragadjuk azokat a tételeket, melyek újak voltak, és elkeseredett vitákra szol áltattak okot.

Fontosságánál fogva a legelső helyen kell említeni ezek közt az úgynevezett ikes igékről vallott felfogását. Révai — mint ismeretes — a régi magyar igeragozás tanulmányozása alapján az ikes igékre nézve külön igeragozást állapított meg, és e tanítás szerint az ikes igék 1., 2. és 3. személyre vonatkozó ragjai: alszom, alszol, alszik elütnek az egyszer igeragozás személyragjaitól: futok, futsz, fut. Révai a logika nevében szigorúan megkövetelte az ikes személyragoknak az ige felszólító és feltételes módú alakjaiban való következetes használatát. Verseghy a Tiszta Magyarság című munkájától kezdve minden későbbi nyelvészeti tárgyú írásában bőven foglalkozik Révai tanításával, és részben elfogadható, részben elfogadhatatlan indokok alapján ezt az igeragozást egyáltalán tagadja és elveti. Az ikes ragozás az ő szemében nem más, mint az analógiától, a közszokástól való eltérés, tehát olyan hiba, amelyet a nyelvből el kell távoztatni (vö. Tiszta Magyarság 96-114). Verseghy több pontot magába foglaló indokolásából itt csupán két gondolatot emelünk ki: az egyik az, hogy a nép nyelvében meglehetősen ritkák az ikes formák (bizonyos területeken egyáltalán nem ismerik), a másik pedig az, hogy a régi nyelv emlékekben sincs meg oly tisztán és következetesen az ikes ragozás, mint azt Révai és nyomában sokan mások állították. Verseghy tanításának eredménye ként helyesnek tartotta az alszok, fázok, fürdők, fürdesz stb. alakokat és tagadta a felszólító módbeli fürödjek, fürödj, fürödjön, illetőleg a feltételes módú fürödnék, fürödne formáknak a hibás voltát. Verseghy indokolásában akadnak megszívlelendő észrevételek: így például az, hogy az ikes és iktelen ragozás kérdésében az egykorú népnyelvben területenként nagyfokú eltérések mutatkoztak, továbbá az, hogy a régi könyvekben megfigyelhet szokás — amely egyébként is nagyon ingatag volt — nem lehetett dönt jelentőség a XIX. század első évtizedeiben kifejlődött igeragozásra nézve. Mindez azonban egyáltalán nem volt elégséges ahhoz, hogy Verseghy az ikes ragozást a magyar nyelv megrontásának tartsa és egészében elvesse. Abban igazat adhatunk neki, hogy Révaitól és tanítványaitól ikes ragozásúnak mondott számos igének a nem ikes ragozás szerinti formáját nem lehetett minden esetben hibának tekinteni, mint Révai tábora tette. Egykorú költőink és íróink gyakorlata jórészt Verseghyt támogatta, ugyanis a felszólító és feltételes módban inkább az iktelen alakot használták. Mindenképpen hibáztatnunk kell azonban Verseghyt az ikes ragozás mellőzéséért, holott a régi nyelvben és az egykorú népnyelvben feltalálható ikes ragozás rávezethette volna arra, hogy az ikes formák a nyelvnek természetes fejlődményei és azokban nem lehet megromlott alakokat látni, s így nagyrészt igazat kell adnunk Révai tanítványának, Guzmics Izidornak, aki Révai igeragozási elveinek védelmében 1826-ban írt terjedelmes értekezésében keserűen felpanaszolta a már halott Verseghyvel szemben azt a tényt, hogy az 1821-ben írt és az egész országban tankönyv ként használt „Magyar Grammatika, avagy Nyelvtudomány” cím munkájával, amelyben tagadta az ikes ragozást, az igék ragozása terén egyébként is meg lévő zavart nem kis mértékben növelte (vö. Tudományos Gyűjtemény V. 15-16).

Verseghynek egy másik — már a mondattan területére tartozó — Révaival szemben hevesen védelmezett tanítása a birtokos jelzős szerkezetek formájára vonatkozott. Verseghy szerint ugyanis abban az esetben, ha a birtokos többes számú, a birtokszón a többség kifejezésére nem kell a k többesjelet kitenni; s így helytelenítette a Révaitól tanított és követőitől propagált a magyarok hazájok, az emberek vezérök féle szerkezeteket. Verseghy szerint a birtokos nevén kitett k többesjel világosan mutatja a többséget, felesleges tehát annak a birtokszón való kitétele, s ezért a fenti szerkezetek helyesen így alakulnak: a magyarok hazája, az emberek fejedelme. A Révaitól pártfogolt formákat Verseghy nyelvrontásnak minősítette (vö. Magyar Grammatika 132-36). Verseghynek igaza volt abban, hogy a birtokszón használt k többesjel logikailag nem motivált, de nem volt igaza abban, hogy hibásaknak minősítette és elve tette az ellenfelektől használt formákat; ugyanis a régi nyelv, amelyre Révai ezúttal is épített, jól ismerte ezt a szerkesztési módot, és feltehetőleg — habár kis mértékben — Verseghy korának nyelvszokása is élhetett ilyen szerkezetekkel. Az egykorú költők gyakorlata Révai és részben Kazinczy tekintélye ellenére inkább Verseghy tanítását látszott követni, és később az irodalmi és köznyelvben valóban a tőle védelmezett szerkesztési mód állandósult.

Verseghynek lett igaza abban a vitában, amely a jelzői számnevek és gyűjtőnevek után használt névszók (mint jelzett szók) egyes vagy többes számban való alkalmazása körül zajlott. Verseghy a régi nyelvben található és Révaitól helyeselt — a jelzett szót többes számba tevő — szerkesztési móddal szemben a számjelzők után a jelzett szó egyes számú használatát vitatta. Az irodalmi nyelvben megszilárdult gyakorlat szerint neki volt igaza, de tévedett abban, hogy a másik szerkesztési módot, amelynek meglétét mind a régiség, mind pedig az egykorú népnyelv részleges gyakorlata bizonyította, mint romlott formát elutasította. Általában könny megállapítani, hogy az egykorú nyelvszokást jól ismer Verseghyt nem egyszer az vezette téves következtetésekre, hogy a nyelvtörténet tanulságait nem vette figyelembe.

Verseghy Ferenc korában véglegesen megrögzített, kötelező erejű helyes írási rendszere még nem volt a magyar irodalmi nyelvnek. Az ellenkezések és az azokat kísér viták főképpen a c és cs hangoknak a jelölésében, továbbá a jottista és ipszilonista írásmód kérdésében csaptak a legmagasabbra. Az első kérdésben az előz századokban kialakult katolikus helyesírás, amely a c hangot cz-vel, a cs-t a ma is használatos cs-vel jelölte, bizonyos mértékig még Verseghy idejében is szemben állt a protestáns gyakorlattal, amely a c-t tz-vel, a cs-t ts-sel jelölte, bár a fejlődés iránya kétségtelenül a ez és cs használata felé mutatott. Verseghy első nyelvészeti munkájában későbbi nézetével ellentétben a c hangot tz-vel jelölte. A következő munkáiban azonban már ingadozás nélkül mindig a ez és cs jeleket használta és tanította, és ezzel az irodalmi nyelv helyesírásában norma-érvényűségre emelkedő szabály megszilárdulását segítette elő.

Révainak és Verseghynek a nyelvet érint küzdelméből leginkább a Révaitól propagált, etimológikus vagy jottista lúdja, fonja, látja, tudja írásmódjára és a Verseghytől használt ipszilonos lúdgya, fonnya, láttya, tudgya formákra vonatkozó vita maradt emlékezetes. Verseghyről — miként arra már Riedl Frigyes rámutatott — nem egészen helyesen úgy szoktak beszélni, mint a fonetikus írásmód képviselőjéről. Valójában Révai és Verseghy ortográfiai alap elve lényegében nem ellenkezik egymással. Révai etimológikus írást akart, de bizonyos mértékig ugyanazt akart Verseghy is, ahogy az a Feleletben leszögezett nézetéből világosan kitűnik: „A józan ortografia megkívánnya, hogy mind a szavaknak, mind a képzőknek és ragasztékoknak gyökérbetűi az írásban hüven megtartassanak (mint például a d ezekben tudgya, nádgya). Így van a dolog némelly igéknek parancsoló módgyában is, mikor a t végzéshez nyomósítás helyett s ragasztatik mint tart, tartson, tartsanak, hol a t és s betűk olly hangot adnak, melly a dupla cs betűnek hangjához hasonlít. Itt is tehát rossz volna az említett igéket így írni tarcson, tarcsanak” (368).

A köztük lévő ellentét valójában a y-re vonatkozó eltér felfogásukból fakadt. Verseghy nem fonetikus okok miatt kerülte a Révaitól megkövetelt alakokban a j írását, hanem azért, mivel a j-t etimologiailag nem tudta ezekben az alakokban megérteni. Verseghy ugyanis tagadta a y-nek „characteristicon”, azaz „bélyegbetű” jellegét. Verseghynek részben igaza volt: a tárgyas ragozás jelen idejű adja, futja alakjában és a harmadik személy birtokos alakokban lúdja, kalapja a j valóban nem etimologikus, tehát nem „characteristicon”. A felszólító mód írj, adj alakjaira nézve azonban tévedett, mert azokban aj etimologikus. Mint ismeretes, Verseghy ipszilonista írásmódjával szemben Révai és követői — Kazinczyval az élükön — a jottista írás módot juttatták az irodalmi nyelv helyesírásában diadalra.

Befejezésül vessünk még rövid pillantást Verseghynek a nyelvművelés kérdésében kialakított és gyakorlatban követett elveire. Fiatal korában köve tett eljárása némileg ellentmondásba került érettebb korában kifejtett tanításával. Pályája kezdetén ugyanis helyesnek tartotta bizonyos, tőle „szendergő gyökerek” néven emlegetett elavult, de még „nem holt” gyökereknek az el vonását, illetőleg felélesztését, mint például kegy, könny stb. Az így kikövetkeztetett rövid szavakból egész sort közöl a költők részére a Tiszta Magyarság végén „A Cadentiák Lajstroma” cím alatt. Későbbi műveiben — különösen a latinul írt „Analiticae institutionum linguae hungaricae” (1817) cím részletes grammatikájában — erősen hibáztatja ezt az eljárást, amelyre — mint mondja — valamikor ő is számos példát adott. „Én magam is tellyes ügyekezettel rajta voltam valaha — írja —, hogy az efféle nevekkel nyelvünket megbővítsem“; a túlzók és a puristák szertelenségei hamarosan elriasztották ettől az eljárástól. A későbbi nyelvújítók közül nem egy — így például az elvonást nagyon kedvel Helmeczy Mihály — Verseghyre való hivatkozással menti a maga eljárását.

Verseghy a nyelvnek tőle helyesnek tartott bővítését természetesen nem ellenezte. „Ki kell… tanulnunk a szóformálás járását és reguláit, hogyazollyan szókat, amellyek… az analógiának törvényei ellen formáltattak, nyelvünkbűl kiirtsuk, s helyettek jobbakot mutassunk, vagy ha szükséges, formállyunk. Ebbűl áll legnagyobbrészént, a mit a filológia nyelv-cultivátiónak nevez” (Tiszta Magy. 43). Verseghy azok ellen harcolt, akik idegenből kölcsönzött, elavult vagy koholt képzőkkel — a magyar nyelv természetével mit sem törődve — indokolatlanul és az értelmesség rovására hibás szókkal, szerkezetekkel, mondatformákkal rakták tele a magyar nyelvet. A nyelvtudományi munkásságát betetőző, filozófiai alapokra épitett Felelet-ében a nyelv bővítésének világosan a következő törvényeit szabja az újítók elé: „a homályos vagy egészen érthetetlen szóképzőket gondosan kerüljük; hogy azokkal, mellyek új szavakat csak az igébűl szülhetnek, a nevekbűl új származékokat ne koholjunk és viszontag;… a puszta végzéseket, mellyek minden értelem nélkül szűkölködnek, szóképzőknek ne nézzük;… és egyáltalán a szavaknak formátiójában a nyelvnek se mivolti tulajdonságait, se nemzeti járását meg ne sértsük” (279 és 285).

Verseghy elítélte a túlzásba vitt purizmust, mert szerinte a purista hibázik, amikor tűzzel-vassal irtja az általános emberi művelődésnek a szavait, mint például „filosófia, sententia, protokollum” stb. Ahol a helyesen formált magyar szók „nem elegendők arra, hogy a nevekedő culturának új ideáit tökélletesen kifejezhessék, tartsák meg ott amaz idegen szót, mellyel egész Európa él, és magyarosítsuk meg annyibúi, hogy képes legyen formativáinkat és inflexióinkat felfogadni” (Tiszta Magy. 43). Itt azonban bizonyos ellentmondást találunk Verseghy elgondolásában. Az idegen szókban nem látja az értelmesség akadályait és elfogadja őket, de ugyanakkor a nyelvtől megkívánt értelmesség nevében hibáztatja az elavult szók és a tájszók felújítását, illetőleg általánossá tételét és az irodalmi nyelvben való meghonosítását. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Verseghy azokat, akik „régi és most már szokatlan, vagy csak némelly Vármegyékben ösmeretes szavakkal szeretnek élni“, nem számítja a „nyelvrontók közé”, sőt Magyar Grammatika, avagy Nyelvtudomány cím könyvében ezzel kapcsolatban azt mondja: „... ha egy szer e szavak szótárokban, mint régiek és megyebéliek meg lesznek magyarázva… ezerszerte jobban meg is érdemlik, hogy közönségesen bevettessenek, mint… az új gyökérszavak és helytelen származékok” .

Verseghyről megállapíthatjuk, hogy felülmúlta kortársait mint nyelvfilozófus. A nyelv mivoltáról, annak céljáról vallott felfogása és e felfogásból fakadó nézetei közül nem egy ma is helytállónak bizonyul. Verseghyről mint ember ről, tudósról a legszebbet írhatjuk, amit egyáltalán írni lehet. Vezérgondolata az volt, hogy előítéletekből, büszkeségből ne ragaszkodjunk elvekhez: „az egész Hazának fénnyét, az egész Nemzetnek hasznát [kell] tekintenünk” — írta a Tiszta Magyarságban . Az igazságot, a haladást, a kultúrát igyekezett szolgálni. „Nagyobb böcsületünkre fog válni Maradékaink előtt — írta —, ha írásainkból látni fogják, hogy magunkat hibáztató embereknek ösmerjük, és hogy fáradozásainknak czéllya csupán csak az igazságnak nyomozásábúl áll, mintsem ha minden mondásunkbúl azt veszik észre, hogy csalhatatlanságunknak mennyköveit dörögtettyük” (Tiszta Magy. 22). Közvetlenül halála előtt nagy megelégedésére szolgált — mint maga írja —, hogy Wagner Phraseologiájában „princípiumaim szerint vannak mind a Magyar szavak, mind ezeknek kötései, mikor a Deák mondásoknak értelmét kifejezik… Én részemrűl tökélletesen megelégszek avval, hogy egynéhány jobbak és bölcsebbek munkámat meg nem vetik” (Magyar Nyelv IV. 125).