A szolnoki értelmiség vezető személyiségei már a 19. század végén magukhoz közel állónak érezték a város szülöttének sorsát, irodalmi és tudományos hagyatékát. Ezt bizonyítja Négyesy Lászlónak, a szolnoki főgimnázium tanárának a gimnázium évkönyvében 1889-ben megjelent értekezése Verseghy Ferencről, a versújítóról.
Ettől kezdve a főgimnázium tanárai és tanulói lettek a költő emlékének legszorgalmasabb ápolói. Következtethetünk erre abból is, hogy a gimnázium önképzőköre az 1895/1896. iskolai évben való újjáalakulása után felvette Verseghy Ferenc nevét. A Önképzőkör 8 évvel az államosítás után, mint a nagygimnázium gyakorlókörének örököse jött létre. A szakminisztérium jóváhagyta az alapszabályt és 1897-ben engedélyezte a kör névfelvételét is.
Az ifjúsági egyesület névválasztását a vezetését elvállaló Balogh Péter magyartanár, az országos közoktatási tanács tagja, indítványozta. Arra való tekintettel, hogy az önképzés munkáját az ifjúsági körök irodalmunk valamelyik jeles személyének neve alatt szokták végezni.
Az iskola tanévenként kiadott értesítőiben a megbízott tanárok folyamatosan beszámoltak a kör munkásságáról: a tanulók által benyújtott dolgozatokról, szabad előadásokról, szavalatokról, valamint az önképzőkör által rendezett ünnepségekről és díszgyűlésekről. A beszámolók tanúsága szerint a körnek támogatói is akadtak a város vezetői, prominens személyiségei és mecénás szerepet betöltő intézményei közül, akik, illetve amelyek pályadíjak kitűzésével törekedtek a tanulók munkakedvére hatni.
A tagdíjakból és az elnyert pályadíjakból származó jövedelmét a kör nemes célokra használta fel. A gimnázium szegény tanulókat segítő egyesületébe nagy értékű alapító összeggel lépett be, mint alapító tag, és egy kis könyvtárat is szerzett jeles alkotók műveiből. A kör maga is tűzött ki saját vagyonából jutalmakat, amit a legjobban szereplő diákok kaptak.
A kör az 1898/1899. tanévben feliratkozott az országos képzőművészeti társulat rendes tagjai közé, túllépve ezáltal az iskola és a város helyi keretein. Szintén ugyanebben a tanévben szerveztek gyűjtést, hogy városunk kiváló szülöttének, Verseghy Ferencnek emléket állítsanak. Nógrádi László tanár kezdeményezésére gyűjtést szerveztek. Meg is indult a gyűjtés a tanulók adományából és az iskolai hangversenyek jövedelméből.
A Tiszavidéki Hírlap 1898. november 26-i számában is beszámoltak a kezdeményezésről: “[…] Verseghy Ferenc valóban olyan alakja irodalomtörténetünknek, ki mindenkor megérdemli az utókor háláját. Sokoldalúan képzett, nagy tehetségű, lelkes hazafi és író. A költészet majdnem minden ágában működik: játszi kellemmel, szelíd gúnnyal írja meg lírai költeményeit. ír drámát, regényes rajzokat, elbeszélő költeményeket, melyek közül leghíresebb a Rikóti Mátyás. Ez a sajátságosán tréfás hosszú költemény. mely oly sokáig mulattatója volt a magyarnak. Ha nem is alkotott halhatatlan műveket, mégis számot tesz hatásával, költészetünkben: kitűnő nyelvérzékről tesz tanúságot minden sora, ő ír először rímes dachtilus sorokat, ő hirdeti azt, hogy a vers szótagjainak simulni kell az ének hanglejtéséhez. Méltán nevezték el korában “magyar hárfás”-nak. Kitűnő zenei érzékéről tesz tanúságot nemcsak verselése, hanem költészeti- zenei értekezéseinek sora is. Jeles értekezései közül csak a legfontosabbat, a „Magyar Agláját” említem fel, amelyben a magyar verselésnek különféle nemeiről, ezen kívül és verses dallamokról értekezik, s a versformákat ritmikai szempontból fejtegeti. Mintha a régi lantosok szelleme támadt volna fel benne, nemcsak verseket ír, hanem dallamot is szerez hozzá. Legszebb elismerés költői működéséről, hatásáról az, amit Horváth István, a nagylelkű hazafi és tudós történetíró mond, szólván így: “a szerencsétlen magyart tréfáival élesztgette, vidámította, sőt, talán életben is megtartotta.” Verseghy nemcsak mint költő, mint elméleti fejtegetője a ritmikai kérdéseknek is kiváló, hanem mint nyelvésznek is elismerésre méltó érdemei vannak. Révai nyelvtörténeti módszere ellenében lelkesen védte álláspontját, melyben a nyelvszokásra ad. A két nyelvész vitái hatottak oda, hogy Pest az irodalom központjává legyen. Mindenha dicsősége lesz Szolnok városának a szegény sótiszt fia, s mindenha dicsőségére fog válni Szolnok közönségének, ha ezen kiváló szellemi harcosnak emléket emel.”
1901-ben az iskola egyik volt növendéke, Vértes József 30 oldalas tanulmányt adott ki a mozgalom támogatására Verseghy Ferenc emlékezete címmel. Tanulmánya megírásában az a nemes cél vezette, hogy támogassa az emlékmű felállítását célzó mozgalmat.
A könyvecske címlapján is olvasható, hogy “e könyv árából befolyó tiszta jövedelem a Szolnokon felállítandó Verseghy emléké lesz“.
A kezdeményezés azért is dicséretes, mert a vármegye csak később foglalkozott az emlékállítással. 1914-re — az évkönyvek tanúsága szerint — több mint 2000 korona gyűlt össze az iskolai szoboralapba, még külön szoborbizottságot is kiküldtek, hogy a gimnázium előtti téren a szobor helyét kijelöljék. Azonban az 1. világháború kitörése, a hadikölcsönös évek, majd a háborút követő súlyos infláció ennek a kezdeményezésnek a megvalósulását a bizonytalan jövőbe tolta el.
Az önképzőkör működése az első háborús tanévben az iskola szűkös elhelyezése és a tanárok számának csökkenése miatt szünetelni kényszerült. 1916-ban újraindult és gyűlésein háborús szavalatokkal, felolvasással “vette ki részét a közös nemzeti érzésből”.
Az 1922. esztendő, Verseghy halálának 100. évfordulója a névadó kultuszának újabb fellendülését jelentette. A Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter engedélyével (66408/1922. sz.) a főgimnázium felvette Verseghy Ferenc nevét. Az önképzőkör pedig a nagy évforduló megünneplésére díszülést tartott.
Az 1920-as években az önképzőkör egyik vezetője Nógrádi László, Kovács Dezső és Valent István tanár urak voltak. Valent István a vármegyei törvényhatóság főtitkáraként és a Verseghy Ferenc Irodalmi Kör tagjaként is fontos szerepet játszott a város kulturális életében. Az iskolai kör tanári tagjai között szerepelt még több neves tudós: Einzig Miklós, aki Tóth Tihamér püspök műveit fordította és Botár Imre, Szolnok történetének és a magyarországi unitárius egyház történetének jelentős kutatója.
A költő hamvainak hazahozatalában és újratemetésének kegyeletes eseményében is aktív részt vállalt az iskola és az önképzőkör diáksága is. Ez alkalomból találkozott először a pesti Hunfalvy János Fiú Kereskedelmi Iskola és a szolnoki gimnázium a Verseghy nevét viselő önképzőköri tagsága egymással. A fővárosi intézmény gondozta 1892. óta a költő vízivárosi sírját.
Az iskola tanára, a fentebb már említett Valent István egyike volt azon prominens személyeknek, akik beszédet tartottak az 1931. november 8-án megtartott emlékünnepségen. Az intézmény nevében pedig Wollek Géza, a Verseghy Gimnázium akkori igazgatója intézett köszöntő szavakat a költő koporsójának megkoszorúzásakor.
A következő évben, 1932 tavaszán a költő születésének 175. évfordulója alkalmából — Valent István javaslatára — Verseghy Ferenc síremlékénél rendeztek emlékünnepséget az iskola diákjai.
Az 1935-ben napvilágot látott Rikóti Mátyás című, addig elfeledett Verseghy-mű szerkesztésében a gimnázium diákjai oroszlánrészt vállaltak. A Vajthó László által szerkesztett Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban került kiadásra a kötet, amely a Királyi Egyetemi Nyomdában készült.
Az elbeszélő költeményre Császár Elemér, Verseghy életrajzírója hívta fel a figyelmet, és ő írta a Szolnokon kiadott reprint kötet bevezető tanulmányát is.
Az iskolai értesítő és a kötet belső címoldalának tanúsága szerint a sajtó alá rendezés munkálatait a szolnoki fiúkereskedelmi iskola és a reálgimnázium önképzőköre együtt végezte. A VII. és VIII. osztályú tanulók másolták gondosan a művet, a terjesztést, az előfizetők gyűjtésének munkájában a VI. osztályosok is részt vettek.
A kiadás terheit is magukra vállalva. Dr. Pauka Tibor, a Verseghy Önképzőkör vezetője és Kemény László, a kereskedelmi iskola tanára felügyelte a munkálatokat. Közös előszavukban kiemelték a diákok áldozatos munkáját, és hogy az 1934-ben emelt szobor mellett a város ifjúsága e művel kíván tisztelegni Verseghy Ferenc emlékének.
Az 1930-as évek második felében Betkowski Jenő, a tiszai hajósélet jelentős helyi kutatója veszi át az önképzőkör irányítását, amely ekkor már egy rádió- és egy aeroszakosztállyal is bővült a kor igényeinek megfelelően.
A második világégés idején is működött az önképzőkör. Előadásokat tartottak a harctéren küzdő honvédek javára.
A Magyar Vöröskereszt Igazgatósága nevében Vállay Gyula levélben köszönte meg a diákok adományát:
“A szolnoki állami gimnáziumi önképzőkör tanulóifjúságának nemes elhatározásáért és a hazafias előadás sikeres megrendezésével kapcsolatos fáradozásáért elismerésünket és őszintén átérzett hazafias köszönetünket tolmácsoljuk.” (Budapest, 1942)
Ebben az időben (1935—1941) volt tagja a körnek diákként Szurmay Ernő (1923-2016), aki vezető szerepet töltött be hosszú évtizedeken keresztül a szolnoki Verseghy-kultusz ápolásában, felsőbb éves tanulóként már elnökként is részt vett az iskola diákkörének munkájában.
Az 1943—44. tanévben került sor az alapszabályok módosítására, amelyet a debreceni tankerület is megerősített. Az önképzőkör a következő tanévben is megalakult, annak ellenére, hogy az iskola épületét a német megszállás alatt hadi célokra kisajátították, majd a Szolnokra 1944 novemberében beérkező szovjet csapatok parancsnoksága a Tisza-parti ingatlant 1945 tavaszáig kórházként használta, így a tanítást és a diákegyesületek munkáját más épületben kellett megoldani.
A személyi kultusz évei alatt a gimnázium nevet váltott, de 1957-ben a költő születésének 200. és a tanintézet fennállásának 125. évfordulója fordulatot hozott. Az iskola — homlokzatán újra Verseghy nevével — felelevenítette az önképzőkört, és egy lelkes tanár, Valkó Mihály (1930-2012) az iskola régi növendéke és későbbi tanára, irányításával kiállítással is készültek a jeles jubileumra. Az addig a Dolgozó Ifjúsági Szövetsége (DISZ) irodalmi szakköre az újjászervezett és nagy hagyományokat ápoló régi formában folytatta működését.
Az irodalom népszerűsítésében elért eredményeik közül kiemelkedik a Verseghy Ferenc születésének jeles évfordulója alkalmából rendezett kiállítás. Képek, korabeli könyvek, újságcikkek és rajzok szemléltették a költő életútját.
Az önképzőkör 1957 novemberében iskolai újságot indított, amelynek első számában tudatták a szerkesztők olvasóikkal, hogy verseket, novellákat és rajzokat is tartalmazó diáklapnak szánják kiadványukat. Irodalmi és művészeti témájú cikkeik mellett az önképzőkör beszámolói és tervei is helyet kaptak az akkor még házi kiadású lapszámban, amelynek még nem talált nevet az önképzőkör. Ezért az újság olvasóihoz intézett felhívásban kért ötleteket a névadáshoz. Még ebben a tanévben, 1958 elején megjelent a lap következő száma Tintásüveg címmel, amelyben “Verseghy költeményeiből” elnevezésű állandó rovatot indítottak a névadó költészetének bemutatására.
Az 1963—64. tanévben a vezetőség újabb ötlettel színesítette az irodalmi kör tevékenységét. Az Iskolarádióban kéthetente rendszeres adással jelentkeztek, ahol megemlékezésekről, nyelvműveléssel és az iskola irodalmi életével kapcsolatos hírekről számoltak be.
Havonta egy vasárnapon pedig összegyűjtötték az érdeklődőket, részükre irodalmi előadásokat és vetélkedőket szerveztek. A Szivárvány című délutánokhoz az iskola tánczenekara szolgáltatta az aláfestő zenét.