A magyar felvilágosodás korában Verseghynél artikulálódott talán a leghangosabban és a legegyértelműbben az “antikok és a modernek” csatája, amely a szinte kortárs német irodalomban is hasonlóan zajlott. Verseghy Ferenc az antikvitásnak, a hagyománynak a maga korában egészen kiváló ismerője volt. Aiszkhülosz fordítása, Horatius-átköltése nem kizárólag az antik-recepció kutatóit érdekelheti. Figyelemre méltó Horatius vagy La Fontaine átültetései igazolhatják elképzeléseinek “modernségét”, antik-klasszikus tartalmakat módosított jelenkorivá, máskor antik klasszikus formákba öntött városiasan újszerű tartalmat.
Fried István szerint elgondolkodtató, hogy az igényesebb “világirodalmi rangú” próza meghonosítása milyen (nyelvi) nehézségekel okozott a XVIII. század végének, a XIX. század elejének Magyarországában. Ahogy Kazinczy Ferenc feladta küzdelmét a magyar Werther megszólaltatásáért, úgy Verseghynek sem sikerült legalább egy terjedelmesebb részletet magyarítani a Tristram Shandyből. Ez utóbbi műben a mai szuperstruktúrált próza előfutárát találta meg a kutatás. Verseghy láthatólag vonzódhatott ehhez a fajta irodalomhoz, felfigyelt a Don Quijoté-ra, a a Zadigra, és egyébként is vonzódott a szatirikus műfajokhoz.
Mint ahogy aligha tekinthetünk el utolsó alkotói periódusóban szerzett műveinek méltányosabb értékelésétől sem, zsoltárfordításiatóról és a magyar bibliaszöveggel kapcsolatos munkájáról.
Szenvedélyesen érdekelte a zsinati és a prímási döntés, amely a Kádi-féle bibliafordítás egyfajta átdolgozását, majd a módosított szent szöveg újra történő kiadását tűzte ki célul. Verseghy Ferenc kapta meg az átdolgozói megbízást.
Latin nyelven készült jelentése szép példája a szakszerű és lelkiismeretes fordításkritikának, amely 1822-ben jelent meg.