A citoyen

Benda Kálmán: Verseghy útja a magyar jakobinus mozgalomig *

Verseghy alakja a legutóbbi időkig úgy élt irodalomtörténetünkben, mint aki elsajátította ugyan a felvilágosodás eszméit, és híve volt a polgári törekvéseknek, de a politikai állásfoglástól és a politikai élettől egyaránt visszahúzódott, csak író volt, és munkáját az esztétika, a nyelvészet és főként a szerelmi líra keretein belül fejtette ki. Így ábrázolták a XVIII. század végének többi költőjét, Szentjóbi Szabót és Batsányit is. Költészetük öncélú volt, mondták, koruk politikai mozgalmaitól távol tartották magukat, s ahogy Verseghy életrajzírója, Császár Elemér írta egyébként kitűnő könyvében: Verseghy a magyar jakobinusok szervezkedésébe is úgy sodródott bele, hogy „nem tudta határozottan, mi a társaság rendeltetése”.

Az adatok azonban azt mutatják, hogy ez az elképzelés korántsem fedi a valóságot: Verseghy nem véletlenül sodródott bele a jakobinus mozgalomba, 1794-es magatartása szükségszer következménye az ő életében is végbement egyre radikalizálódó politikai átalakulásnak, melynek végső állomása a jakobinus összeesküvés volt. A szervezkedés céljait Verseghy tudatosan vállalta és támogatta.

Verseghy, jóllehet pálos szerzetes volt, sohasem vallotta a klérus világ nézetét. Ahogy általában a kor szerzeteseit és alsópapságát, őt sem fűzte sem milyen érdek a feudális egyházi rend fenntartásához, sőt szembeállt vele, részben a felvilágosodásban gyökerező polgárosult világnézete miatt, részben pedig mert az egyházi kereteken belül egyre kevesebb lehetőséget talált tehetsége kifejtésére. Egyházi jellegét ugyan mindvégig megőrizte, azután is, hogy II. József 1786-ban a pálosok rendjét feloszlatta, de ez csak külsőség volt. Gondolkozásában, világnézetében a 90-es évekre teljesen belesimult a demokratikus gondolkozású világi értelmiség soraiba.

A XVIII. század végére Magyarországon is megnőtt az értelmiség jelentősége. Az állam egyre több olyan funkciót vállalt magára, mely képzett értelmiséget kívánt: mérnököket, mezőgazdákat, tanárokat, közigazgatási és jogi szakembereket. Számuk növekszik, s az 1790-es években már komoly tényezői a magyar társadalomnak, állásfoglalásukkal politikai síkon is számolni kell. Ez az értelmiség az ország legműveltebb része, de felfogásában, politikai nézeteiben, társadalmi összetételének és a kor átmeneti jellegének megfelelően, korántsem egységes. Az 1780-as évek végére mégis kiválik soraikból egy nem is olyan kis csoport, amelynek véleménye, politikai elképzelései nagyjából azonosak: a jozefinista értelmiség. Társadalmi összetételét tekintve ez sem egységes: kisnemesek, polgárok, elvétve paraszti származásúak egyaránt vannak közöttük. Nagy részük protestáns, de katolikus papok és volt szerzetesek is szép számmal akadnak soraikban.

Közülük sokan tanulmányaikat külföldön végezték német, svájci vagy francia egyetemeken. A magyarországinál fejlettebb társadalmi és politikai viszonyokat láttak, s a felvilágosodás és racionalizmus eszméivel tértek haza. De azok, akik, mint Verseghy is, maguk nem jártak külföldi iskolát, olvasmá nyaik, baráti körük révén ugyanebben a szellemben éltek. Montesquieu, Voltaire vagy Rousseau művei kézről kézre jártak közöttük, ahogy a nagy francia enciklopédia, Payne híres könyve az emberi jogokról, Raynalnak a francia felvilágosodást népszerűsít munkái, Holbach materialista filozófiája, a „Systéme de la Nature”, vagy a kommunisztikus tanokat hirdet Mably egy aránt kedvelt olvasmányuk. Szabadon kritizálják és támadják az egyház „fanatizmuson és babonákon” nyugvó tanait és a katolikus klérust. Kitör örömmel üdvözlik II. József egyházi rendelkezéseit, az „évezredes sötétség után” a fel hők felhasadását és a „fényt”. Vallási szempontból közömbösek, többnyire deisták, ateista azonban csak kevés van köztük, s ezeknél ez már hosszú egyéni fejlődés végpontja.

Politikai elképzeléseik, szorosan simulva filozófiai világnézetükhöz, szintén a felvilágosodás tanaiban gyökereznek — még csak reformerek és nem forradalmárok. A francia felvilágosodás íróival együtt vallják, hogy a társadalmi szerződéssel az emberek minden jogukat az uralkodónak adták át, az tehát korlátlan hatalommal uralkodik, viszont kötelessége az állampolgárok jólétéről gondoskodni, s ennek érdekében joga van az alattvalóit erővel is a helyes útra kényszeríteni. Hívei tehát a „felvilágosodott abszolutizmusnak” és hívei II. Józsefnek, akiben szövetségesüket látják a feudális viszonyok felszámolására irányuló törekvéseikben, éppen a maradi, rendi kiváltságai védelmében minden reformot ellenző nemesség ellenében.

Ebbe a jozefinista értelmiségi körbe tartozott Verseghy is. Különösen amikor a török háborúból betegen visszaérkezett Budára, szinte naponként együtt volt velük, együtt tárgyalták meg az eseményeket, s közösen formálták ki politikai álláspontjukat.

Közben a politikai életben nagy változások indultak meg. II. József ellen egyre nagyobb erővel sorompóba állt a köznemesség, mely bár a rendi jogokat védelmezte, egyben az ország függetlenségéért is harcolt az idegen uralkodó ellenében. A mind szélesebb síkon kibontakozó rendi ellenállás nemzeti mozgalommá vált, Józsefet, néhány kivételével, rendeletei visszavonására kényszerítette, s 1790 tavaszán, az uralkodó halálakor közel volt hozzá, hogy fegyveres szabadságharcot indítson a Habsburgok ellen. A nemesi mozgalom ki bontakozása, az erők új elrendeződése új lehetőségeket nyitott a demokratikus értelmiség számára is. Úgy látták, a nemesség folytatni fogja a Józsefi kezdeményezést, bíztak benne, hogy nem csak nemzeti, de szociális irányban is megvalósítja mindazokat a reformokat, melyek a polgári átalakulás érdekében szükségesek. A demokratikus értelmiség színe-java, az, amelyik a magyar hagyományokban gyökerezett, a nemesi mozgalom mellé állt, s mindent meg próbált, hogy ezt a mozgalmat túllökje a rendi korlátokon a polgári reformok felé. írók, költők, tudósok, Batsányi, Kazinczy, Révai Miklós, Berzeviczy, Hajnóczy egyszerre lépnek el írásaikkal, melyekben a nemességhez szólnak, s melyekben, ha nem is egységes körvonalakban, de először jelenik meg a magyar polgári nemzetállam ideája.

Köztük van Verseghy is. Az idegen abszolutizmusból kiábrándult patrióta lendülete elragadja, s versben üdvözli az országgyűlésre készül rendeket. „A magyar hazának anyai szózatja” azonban nem egyszer üdvözlés, hanem egyben intelem, benne a haladás gondolatáért aggódó költ hallatja szavát, s tesz politikai hitvallást. A költeményben a megszemélyesített magyar haza szól a nemesekhez, felsorolva a legfontosabb, az elengedhetetlen változtatni valókat. Nemcsak a felekezeti viszály, a „religiói dagály” mérgétől óvja őket, hanem buzdít is, töröljenek el mindent, ami a haladásnak ellensége. Hagyjanak fel a „csak azért kedves, mert ezer évi” előítélettel, alakítsák újjá az elavult feudális alkotmányt, s helyezzék új alapra az egész államot. A gondolatnak és a szólásnak adjanak teljes szabadságot, s a jog és az igazság legyen mindenki számára azonos. Pártolják a tudományokat, a kiteljesedésükhöz szükséges „elmeszabadságot”, s a nevelést ne engedjék át egy rendnek csupán. Ha nem is mondja ki, nyilván a francia forradalmi eszmékre gondol, amikor nagy óvatosan arra inti az országgyűlést, tárja szélesre az ifjúság előtt a kapukat, hadd ismerjen meg mindent, ne csak „egynek ítéletit különösebb erkölcseivel együtt”, amikor is „az marad, ami az ő felnevelője vala„. És valószínűleg a kapitalizmus útjára lépett angol nemességre gondol, amikor azt ajánlja a rendeknek, hogy ne vessék meg a kalmárságot, manufaktúrákat s a mesterségeket. Akiknek nincs közéleti tisztségük, akik mostoha sorsra jutottak, „miért ne lehetnének kalmárok, s mesterek”.

Ez a vers nemcsak Verseghy reformizmusának fokát mutatja, mely akkor még korántsem mondható radikálisnak, s messze elmarad jóbarátai, a piarista szerzetes egyetemi tanár Koppi Károly vagy Hajnóczy József alkotmányterveinek követelményeitől, — hanem megmutatja azt is, hogy Verseghy bízott a nemesség reformvágyában. Egy esztendő sem kellett hozzá, hogy ő maga is rájöjjön, bizakodása indokolatlan volt. Akkor azonban, 1790 tavaszán ezt még mások, politikailag képzettebb elmék sem látták. Berzeviczy Gergely azt hitte, a nemesség a jobbágyokat is fel fogja szabadítani, Koppi Károly pedig bizonyos radikálisabb polgári reformok megvalósítását sem látta lehetetlennek.

Verseghy politikai tevékenysége azonban korántsem merült ki a vers meg írásában. Ekkor készíti el és adja ki Millot apát világtörténetének, a francia felvilágosodás eme jellegzetes termékének fordítását, — s ennek előszavában „a magyar asszonyi nemzethez, úgymint a haza gyermekeinek nevelőjéhez” fordul, az előítéletek, a babonák felszámolására, a régi rend szellemi alapjainak megdöntésére — a magyar irodalomban először — harcba szólítja a nőket. Ugyanebben a könyvben a vallások eredetéről értekezve már egészen az enciklopédisták felfogását teszi magáévá, amiből viszont talán azt is következtethetjük, hogy társadalmi és politikai eszméi radikálisabbak voltak, semmint „A magyar hazának anyai szózatja” sejteni engedi, s azokat csak a nemességre való tekintettel, taktikai okokból mérsékelte.

A nemességnek azonban még ez is elfogadhatatlanul sok volt. Az 1790/91-es országgyűlés a demokraták reményeit csúfosan keresztülhúzta. Kiderült, hogy a nemesség a függetlenséget is csak a rendi jogok keretein belül értelmezi, s hogy készebb az uralkodóval megegyezni, hogysem a feudalizmust felszámolja, s saját kiváltságait feladja. A demokratikus értelmiség azonban csak lassan jön rá tévedésére. Hajnóczy, a politikailag és közgazdaságilag is legképzettebb fő közöttük, még 1791-ben is abban a reményben írja nagy közjogi tanulmányait, hogy a bennük foglalt mérsékelt reformokat a nemességgel elfogadtathatja. Verseghy 1790 őszén még „emlékező oszlopot” állít költeményében azoknak, akik az országgyűlésen a magyar nyelv védelmében felszólaltak, s akikről ekkor még azt hitte, hogy ennél messzebb is hajlandók elmenni.

A csalódás azonban korántsem töri meg a demokratikus értelmiséget, — sőt sorait még szorosabbra zárja. A francia forradalom fáklyája egyre nagyobb fénnyel világít be Európa keleti felébe is, s mindig újabb meg újabb harcra tüzeli nemcsak őket, hanem a II. Lipót látszat-engedményeiből kiábrándult köznemességet is. 1792-ben, Ferenc trónra léptével a minden vonalon csak erősöd reakció, mely egyaránt sújtja a megyei nemesség patrióta tagjait és a demokratikus értelmiségieket, lassan közelebb hozza őket egymáshoz, s a császári besúgók már 1792-ben, nem ok nélkül, arról jelentgetnek, hogy a nemesi és polgári elégedetlenek megtalálták egymás kezét.

Ugyanekkor bővebben is hallunk a pest-budai értelmiségről. Elégedetlenségük egyre nyíltabb, lázongásuk szinte minden jelentésben szóba kerül, forradalmi kijelentéseikről olvashatunk, s a rapszodikus és elszórt adatokat összerakva, belőlük kibontakozik a fővárosi értelmiség útja a reformizmusból a radikális forradalmiságba. Fejlődésük első állomása, hogy a rokongondolkozásúak egymásra találtak, s túlnőve a szabadkőműves program reformizmusán, a páholyokból kiválnak, és külön csoportosulnak. Pest-Budán olvasóköröket alakítanak, önképző társulatokat szerveznek, melyeket a rendőri jelentések kezdettől fogva kluboknak neveznek.

Az intézményt magát Németországból vették át, a radikális értelmiségieknek ott is ez volt a burkolt szervezete. A budai olvasókör, mely műveltek társaságának, „Societas Eruditorum”-nak is nevezte magát, alapítói közt Hajnóczy, Szentmarjay, Berzeviczy és Verseghy nevével találkozunk, s tagjai közt meg leljük egész baráti körüket. Ott van Ráthonyi Gábor, a királyi fiskális direktor, Kovachich Márton György, a magyar országgyűlési emlékek tudós gyűjtője, Szentjóbi Szabó László, a költő, egyetemi tanárok, ügyvédek, jurátusok és fiatal egyetemi hallgatók, köztük Verseghy legbizalmasabb barátai, Koppi Károly professzor, Abaffy Ferenc, Őz Pál és mások.

De nemcsak az olvasókörben, baráti társaságban is lépten-nyomon együtt vannak. Főként Abaffy Ferenc házában jönnek össze. Maga a házigazda, a haladó reformizmus bátor patriótája, a birtokos nemességből jött. Az össze jöveteleken rendszeresen találkozunk Hajnóczyval, Szentmarjayval, Koppival, az egyetem több professzorával, azután Verseghyvel, továbbá a helytartó tanács, a magyar kamara és az egyetem haladó, polgári gondolkozása tagjaival.

Működésükről, politikai gondolkozásukról csak szórványos adataink vannak, az azonban nyilvánvaló, hogy nem képeztek homogén egységet. Nagybirtokos nemes, sőt arisztokrata, idegenből idekerült professzor és magyar patrióta, régi történelmi család sarja és plebejus ivadék egyaránt található köztük. Ami összetartja őket, az a hazai viszonyokkal való szembenállásuk és az a meg győződés, hogy a fennálló rendszeren változtatni kell. A változtatás radikalizmusában kellett, hogy különbség legyen köztük, és bizonyára volt is, ha kezdetben ez nem is ütközött ki teljes élességgel. Mindezen kívül pedig össze tartotta őket a francia forradalom iránti roppant érdeklődés, az a lehetőség, hogy egymás segítségével értesüljenek az egész Európát lázban tartó eseményekről, s kicseréljék gondolataikat.

Az értelmiség „vigyázó szeme” Párizs felé fordul, ahol a király kivégzése után a jakobinusok kezébe került a hatalom, s egymás után születnek a radikális reformok. Abaffy házánál megünneplik a francia katonai sikereket, de megünneplik a Köztársaság születésnapját is augusztus 10-én. Forradalmi dalokat énekelnek, egymást „sittojen”-nek szólítják, a zsarnokok és despoták halálára isznak, és éltetik Robespierret, a szabadságot és az egyenlőséget. Ahol csak tehetik, tüntetnek a népszerűtlen koalíciós háború ellen.

Ezek a látszólagos külsőségek egyúttal a volt jozefinisták, a demokratikus értelmiség belső fejlődésére is fényt vetnek. Mintha csak Párizsban élnének, a forradalom minden részletét ismerik, s az eseményekkel együtt alakul gondolkozásuk is. Persze közülük nem mindenki tud lépést tartani a francia fejlődéssel, s csak kevesen vannak, akik a jakobinizmusig eljutnak. De általában mindnyájan hívei a köztársaságnak és a radikális társadalmi reformoknak.

Verseghy politikai nézeteiről ebből az időből, 1792—1793-ból csak néhány adatunk maradt fenn, de ezek azt mutatják, hogy 1790-es reformer álláspontja egyre jobban radikalizálódott, s mind jobban tolódott balfelé a forradalom irányába. Már maga az a tény, hogy Hajnóczyval, Szentmarjayval és a későbbi forradalmi szervezkedés több vezet személyiségével együtt vesz részt a budai olvasókör megalapításában, nyíltan megmutatja politikai hovatartozását. 1792 végéről ránk maradt Verseghynek egy feljegyzése, melyben a pesti egyetem áthelyezésével kapcsolatban állást foglal. Ferenc uralkodásának elején ugyanis újult erővel merült fel a már régóta vajúdó kérdés: nem volna-e helyesebb az egyetemet a fővárosból valamelyik kisebb városba áttenni. A klérus és vele a kancellária az Esztergomba való áthelyezés mellett foglalt állást, mondván, hogy az egyetem katolikus jellegű, így az érseki székhely megfelel környezet számára, másrészt pedig a nagyváros légköre amúgy sem alkalmas az ifjúság valláserkölcsi nevelésére. Velük szemben Verseghy a protestánsok és a fel világosodott ellenzék álláspontjára helyezkedik. Leszögezi, hogy az egyetem nemcsak a katolikusoké, hanem a protestánsoké is, s felsorolja a megyei fel terjesztésekből ismert érveket, amelyek Pest mellett szólnak. Legfontosabb érve mégis az, — és ezzel egyedül áll a vitairodalomban — hogy Esztergomban az egyetem nemesi környezetbe kerülne, Pesten azonban a polgárság fogja rányomni bélyegét. Az a Verseghy, aki 1790-ben még a nemességtől várta az ország átalakítását, 1792-re már csak a polgárságban bizakodik, a polgári törek vések diadalra jutásában látja a kibontakozást.

Politikai hovatartozása annyira nyilvánvaló volt, hogy az egyház nem hagyhatta megjegyzés, sőt megtorlás nélkül. Feljelentették, hogy egyházi emberhez nem méltó elveket vall, s ezen nemcsak teológiai és filozófiai, hanem politikai állásfoglalását is értették. Amikor Verseghy a megüresedett budai cenzori állásért folyamodott, az egyre jobban nyeregbe kerül jezsuita párt — a demokratikus polgári törekvések legádázabb és legszervezettebb ellensége — közbelép, és Verseghyt az uralkodóval három havi papi fogságra ítélteti.

A klérus részéről történt meghurcoltatása 1793-ban meghátrálásra kényszerítette Verseghyt, de barátjához, Koppi Károlyhoz írt költői leveléből tudjuk, hogyha színleg el is fogadta a hivatalos egyházi álláspontot, valójában sem eszméit, sem politikai céljait nem adta fel. Visszatért a fővárosba, beleilleszkedett a régi baráti körbe, — az őt ért megaláztatás legfeljebb még jobban megerősítette korábbi nézeteiben, s első sorban abban, hogy a papságtól el kell venni a világi hatalmat.

1793 végére az elégedetlenség az egész országban nagyon megnövekedett. A franciák elleni népszerűtlen háború, az egyre növekvőterhek, a rendőr uralom és Ferenc nem is titkolt abszolutizmusa forrongásba hozta a megyéket, amelyeknek ellenállását a demokratikus értelmiség tüzeli, bátorítja, sőt bizonyos fokig irányítja is. A hangulat olyan, hogy az udvar nem meri az ország gyűlést egybehívni. A terror és erőszak mind nyomasztóbbá válik, azokat is a forradalom oldalára sodorva, akik még hajlandók lettek volna reformokról tárgyalni az uralkodóval. A továbbiakban most már minden azon múlott, sikerül-e a polgári demokratákat és az ellenzéki köznemességet egy szilárd szervezetbe összefogni, s a megyék erejével az egész országot mozgósítani a nemzeti függetlenség, majd a polgári átalakulás érdekében. Mert, ahogy Kresznerics Ferenc szombathelyi tanárnak írta 1793 végén egy barátja Pestről: „Sok már minden felé a jakobinusi lélekkel lehelő, csak mód nincs benne. De adj a kezébe fáklyát, meglátod, ha nem tudja-e hordozni.”

Ezt a szervezést Martinovics Ignác, a szászvári apát végezte el, amikor 1794 tavaszán az értelmiség körében eddig kialakult elképzeléseket konkrét formába öntötte, és az elégedetleneket politikai szervezetbe tömörítette. Martinovics két titkos politikai szervezetet hozott létre: az első, a Reformátorok Társasága a köznemességet, a nemesi reformereket fogta egybe, s célja a független nemesi respublika kivívása volt. A másodikban, a Szabadság és Egyenlőség Társaságában a radikális polgári elemek, a „jakobinusok” tömörültek, s ennek a társaságnak lett volna hivatása, hogy az első forradalom győzelme után megvívja a másodikat, és félretolva a nemességet, a szabadság és egyenlőség elveinek diadalra juttatásával létrehozza a polgári nemzetállamot.

Verseghyt Hajnóczy nyerte meg a társaságnak, megismertetve vele mindkét társaság kátéját, s a mozgalom céljait. Az elmondottakból bizton következtethetjük, hogy megnyerése nem lehetett nehéz feladat. Verseghy örömmel vállalta a szervezkedést, amit az is mutat, hogy a titkos kátékat több barátjának továbbadta, egyszersmind feleskette őket a társaságba is. Köztük volt egykori szerzetes társa, Makk Domokos; a volt premontrei szerzetes, Juhász János; Landerer Mihály, a könyvnyomdász, továbbá minden valószínűség szerint Koppi Károly, meg mások is, akiknek neve azonban a bíróság előtti nyomozáskor nem került napfényre. Tevékenysége azonban nem merült ki ennyiben. Hajnóczy kérésére lefordította magyarra a francia forradalmi indulót, a Marseillaise-t, valamint azt a horvát forradalmi verset, melynek szerzőjét nem is merjük, csak annyit tudunk róla, hogy 1794 pünkösdjén a Zágráb főterén állított szabadságfára volt kitűzve.

Ébredj, hazánknak bajnok népe,
ragadd ki híres kardodat,
nevednek esküdt ellensége
dühődve hozza láncodat.
A vérszopó tirannusfajzat
melledre szegzi fegyverét
s véredbe mártja rút kezét
ha szolgálatra nem hurcolhat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

A zsoldos martalékok nyája
ordítva habzik ellenünk,
halált visítgat trombitája,
remeg szavára életünk.
Szerelmes asszonytársainkat
örök bilincsre kergeti,
honunkat földig égeti
s pallosra hányja magzatinkat.
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

E szívtelen rabok dagálya
győzhessen egy nagy nemzetet?
Az emberjusnak kent nadálya
igázzon férfiszíveket?
Csordája béres árulóknak,
mely kész eladni a hazát,
hogy hordozhasson pántlikát,
just szabjon egy szabad országnak?
Fegyverre bajnokok,
levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
e vérszomjúkra,
szabdaljuk halmokra!

Mindezek a mozgalom propagálását célozták, és eleve kizárják annak lehetőségét, hogy szerzőjük ne lett volna tudatában tette politikai horderejének. Verseghynek a mozgalom szervezése körül kifejtett munkássága éppen azt mutatja, hogy a költő egyik legtudatosabb és legaktívabb tagja volt a magyar jakobinus összeesküvésnek.

Ezt különben a bíróság is így ítélte meg, amikor 1794 őszén az alig meg indult szervezkedést felfedte, és tagjait felségsértésért és hazaárulásért perbe fogta. Verseghy a fővádlottak között volt, s nem menthette meg őt, hogy a bíróság előtt a tudatlant és a megtévesztettet játszotta. Halálra ítélték, s ha a kivégzést el is kerülte, bizonytalan időre szóló börtönre büntették, forradalmi verseit pedig máglyán égette el a hóhér. Pár hónap híján kilenc évet raboskodott Kufstein, Grác és Spielberg várbörtöneiben, s a huszonkilenc elítélt közül utolsónak szabadult.

“Királyi Kincstárnak Versegy Ferenc atya ellen felségsértés illetve hazaárulás vádjával indított perében 1795. május 2. napján a Nemes Királyi Ítélőszéken e döntést hozták: a Királyi Kincstár előadása szerint az  I. rendű vádlott annak a forradalmi társaságnak, amely a király élete és méltóságai ellen és az egész ország romlására a kormányforma és a királyi trón megdöntésével 1794-ben ebben az országban összeesküdött, részese volt, és az erre a célra készült és kézhez vett veszedelme katekizmusokat terjesztve másokat is bevont ebbe a bűnös alakulatba és így magát a felségsértés illetve hazaárulás szörnyű bűnében vétkessé tette; I. r. vádlott ugyan ezt a vádat magáról azzal igyekszik elhárítani, hogy a társaság tanait és szabályzatát Hajnóczy József tollba mondása alapján írta le csak a fent nevetett Hajnóczy iránt táplált megbecsülése folytán és abból a sajátos alaptermészetéből kifolyólag, hogy rendszeresen kerül valakit is megbántani, sőt továbbá abban a meggyőződésben, hogy véleménye szerint ez a társaság egyébként is magától felbomlik; végül, hogy a katekizmusnak a Makk Domonkos atyával való közléséhez is csak Hajnóczy ismételt zaklatásaira fogott hozzá; Juhász János atyát és Landerer Mihályt pedig az ügyben már tájékozottaknak találta. Mivel a mindkét rend katekizmusának és a társaság szabályzatának a leírásán túl e tanok terjesztésében való részvétele és sokaknak ebbe a királyi méltóságra és a közjóra egyaránt káros örült társaságába mozgósítására irányuló kísérlete is rábizonyult a 3. és 4. sz. saját vallomásából, ugyan őt ezen felül egyrészt az 5. sz. alatt bemutatott és lázadás szítására valamint a király és az államrend ellen fegyverfogásra uszító és a leggyalázatosabb kifejezésékkel teletűzdelt Marsiliai dalnak a zenei ütemre való lefordítása, másrészt egy hasonlóan bomlasztó, zavargások keltésére a közbiztonság veszélyeztetésére alkalmas kitételeket tartalmazó régi horvát nóta magyar versbe foglalása is súlyosan terheli. Az pedig, hogy I. r. vádlott a perbe fogott társaság végzetes üzemeit át ne láthatta volna, vagy hogy törvény által büntetendő jellegét fel nem ismerhette volna, fel se tételezhető egy olyan emberről, aki a 3. sz. alatti állítása szerint ilyen fajta megvilágítást maga megfogalmazott. Ezért mindezeket valamint a többi csatolt peres iratokkal egybevetve nyilvánvalóan rábizonyult a felségsértés és hazaárulás bűne. Ugyanezt az 1715-i 7. törvénycikk szerinti bűntettben vétkesnek talált I. r. vádlottat pallos általi halálra ítéljük, továbbá összes havait az 1791-es 56. törvénycikk értelemében a Királyi Kincstár javára elkobozzuk és jogfosztás, után a végrehajtást elrendeljük. 1795. május 4-én Héttagú Legfelsőbb Bíróságon született döntés. Az 5. és 6. sz. bemutatott iratokat, mint önmagukban is felségsértést megtestesítendőket hóhér keze égesse el; egyebekben a Nemes Királyi Ítélőszék ítéletét jóváhagyja.” (Fordította Szász Kázmér)

Verseghy Ferenc nem véletlenül sodródott a magyar jakobinus szervezkedésbe. Ahogy a magyar írók legjobbjai, ő sem maradhatott semleges a nemzet és az idegen uralkodóház, az elkorhadt feudalizmus és a jövő ígéreteit hordozó polgári forradalmi törekvések küzdelmében. A haladás oldalán állt, hirdette az elnyomottak igazát, s kész volt tettleg is részt venni a polgári szabadságért és egyenlőségért folytatott küzdelemben. Igazi író volt, aki a költészetet és a tudományt nem választotta el népe és nemzete sorsától.

• Forrás: Verseghy Ferenc, 1757-1822. Szolnok, 1957.