“Íme újjászületésünk korának egyik legnevezetesebb költője, kinek kora dalait és dallamait széliében zengedezte, nem tudva, nem kérdezve nevét, míg viszont azok, akik nevét tudták, azt készakarva agyon hallgatták.” – írta Toldy Ferenc a magyar jakobinusok költőjének, Verseghy Ferencnek költeményeiből maga összeállította kiadása elé. Hiába hívta fel azonban Toldy az olvasók figyelmét az elfelejtett Verseghyre — hangja pusztába kiáltott szó maradt. Valami meg kövesedett közöny, feloldhatatlan előítélet fogadta szavait, melyek nem tudták semmissé tenni a Verseghy felett egy emberöltővel előbb már kimondott íté letet: paphoz méltatlan írásokat adott ki kezei közül, fel akarta fordítani a régi rendet, magyartalan volt, istentagadó, jakobinus. Pedig Toldy maga is hallga tott a versek szerzőjének világnézeti, politikai állásfoglalásáról, és meg sem pendítette azt a húrt, mely hallatta volna a francia felvilágosodás e magyar követőjének merész hangját. Ez a gondolkozásmód, ezek a nézetek Verseghy egész költői és tudományos működését átszövik, és tisztázásuk nélkül minden értékelés, melyet életművéről kívántak adni, hiányos és megalapozatlan maradt.
Verseghy sohasem nevezte vagy tartotta magát filozófusnak; azt írja magáról, hogy csupán „a józan és a természeti tudományok doktora“. A teológia hamarosan szűk lett számára. Hatalmas tudásszomja minden tudomány iránt érdeklődővé tette. Talán nem volt a kor tudományának olyan ága, amelybe bele ne kóstolt volna. Egész sor nyelven tudott. Azt mondták róla, hogy egy hét alatt képes egy nyelvet megtanulni. A matematikától kezdve a zeneelméletig minden tudományt művelt. Bizonyára eredetiben, a kor forradalmainak nyelvén, franciául, olvasta az új tanokat, melyeknek magvait az enciklopédisták vetették el. Látta, a filozófia mint tépi el évezredes bilincseit, és mint szűnik meg a teológia szolgálólánya lenni. Századának, a 18. századnak első felében jön létre Franciaországban az a harcos filozófiai arcvonal, mely éles támadást indított a Bourbonok hűbéri monarchiája és a klérus ellen. Ez a filozófia az ész filozófiája. Azt állítja magáról, hogy fel tud fogni mindent, ami a világon van, hogy a tudás alapja a tapasztalás. Ez az irány Bacon, Hobbes és Locke filozófiájából indul ki, és Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Diderot, Holbach és Helvetius tanításaiban folytatódik.
Történelmi tanulmányai világossá teszik előtte, hogy a francia forradalom győzelme megváltoztatta az öröknek vélt társadalmi rendet, elsöpörte a feudalizmust, és bebizonyította, hogy semmi sem örök a világon. Az ideológiai támadást a régi, avult rend ellen a felvilágosult filozófusok kezdik el, akik rohamra indulnak a hűbéresség ellen, és nem kímélik fő támaszát, a katolikus klérust sem. A materialista gondolkozók minden régit, így a vallást is az ész ítélőszéke elé állítják, és azt vallják: ha a hűbériség és a vele szövetséges egyház eltűnik a föld színéről, akkor az emberiség természetének megfelel társadalmi rendet alakít ki, és boldog lesz. Ezeknek a gondolatoknak hatása egész Európában tovagyűrűzött, és hullámokat vert. Nálunk, Magyarországon az első magyar köztársasági mozgalom volt az első durván eltiport palántája a francia forradalom által elvetett magnak, Verseghy Ferenc pedig egyik lelkes kertésze a forradalmi eszmék alig meggyökeresedett palántájának.
A magyar jakobinus mozgalom azonban erőtlen volt, és csak szűk réteget tudott mozgósítani. A viszonyok éretlenek voltak a polgári haladás plebejus forradalmi útjára. Ezen az úton csak egy maroknyi élcsapat járhatott. A „sou verainité de la raison“: az ész mindenhatóságának elve, a szabadság, egyen lőség, testvériség jelszavai, a babona és a vallási fanatizmus elleni harc e maroknyi élcsapatának azonban olyan harcosai akadtak, mint Martinovics, Laczkovics, Batsányi, Kazinczy, — a legjelesebbek, és köztük Verseghy is.
Természetesen nem vállalkozhatom egy rövid cikk keretében arra, hogy Verseghy filozófiai nézeteit a maguk teljes bonyolultságában megmutassam, csupán arra teszek kísérletet, hogy néhány művének alapján rámutassak arra: a kor leghaladóbb nézetei mikép oldódnak fel Verseghynek a magyar jöven dőt formálni kívánó koncepciójában. Verseghy ugyanis nem volt szolgai másolója, kritikátlan szócsöve a francia felvilágosodás eszmevilágának. Jól ismerte a magyar viszonyokat, tudta, hogy mit hogyan kell és lehet felhasz nálni a francia talajból nőtt filozófia ezerszín virágaiból. Szomorú sorsú mű veinek tragikuma abban van, hogy a világi és egyházi hatalommal, annak Magyarországon akkor még teljében lév erejével nem vetett számot. Ezért jutott máglyára Miliőt történelmi művének Verseghy tollából származó fordí tása a hozzá fűzött „Értekezések”-kel együtt, mely Verseghy hitvallása a francia felvilágosodás eszméi mellett.
“A világnak közönséges történetei”
A 18. század végén egy Franciaországban közkedvelt könyvet kezdtek nálunk is forgatni. A könyvet Claude Francois Xavier Millot írta. Miliőt a jezsuita rendből eltávolított pap volt, aki egyszer közkatonája lett a francia felvilágosodásnak.
Az „Éléments d’ histoire générale” cím műve 1772-ben jelent meg, a teljes kilenckötetes kiadás pedig 1773-ban. A könyv történelemszemléletének gerin céül Voltaire nézeteit fogadta el Millot. A nagy gúnyolódó egyházellenes taní tásait egy tudós történelemkönyvbe szőve nem nagyon szívelhette az egyház. A spanyol inkvizíció „in effigie” felakasztotta a könyv szerzőjét, és az akasztás alkalmával nagy ceremóniát rendezett.
Ezt a „bűnös” könyvet fordította magyar nyelvre Verseghy. A fordítás a haladó gondolkodású hazafiak ösztönzésére készült. „Batsányi János úr vala, aki engem arra bírt, — írja Verseghy — hogy Millot-ot magyarra fordítsam.” „Élőmbe terjesztette még 1787-dik esztendőben Bessenyei úrnak az ő »Magyarságában« foglalt intéseit, melynek egyike Miliőt történet könyvének fordítását is javasolja.”
Az első kötet megjelenését a második kötet követte, a harmadik kinyom tatását azonban a katolikus klérus megakadályozta.
Verseghy az első kötet végére tíz tanulmányt írt „A magyar fordítónak értekezései a legrégibb nemzetekről” címen. A papság hallatlanul felháborodott az „Értekezések” istentelen hangján. 1792-ben Szeitz Leó jezsuita rontott neki Verseghynek, s ugyanabban az évben rendtársa, Alexovics könyvet írt ellene: „A könyvek szabados olvasásáról két fő czikkely” címen. Az „Értekezések”-et aljasoknak, hazugoknak nyilvánítja, „a leggyalázatosabbaknak, melyek eddig nyomtatásban megjelentek“, Verseghyt pedig elvetemült istentagadónak bélyegzi. Alexovics szerint „nincs tudomány, csak ami a Bibliában van; Aristoteles és Platón is Mózestől lopták filozófiájukat”.
Verseghy röpiratban válaszolt a névtelenül megjelent könyvre, azonban a cenzúra a röpiratot felsőbb utasításra nem engedte kinyomni. Verseghy üldö zése elkezdődött, — Riethaler, a hercegprímás kedvelt embere feljelentette, hogy „vallásellenes” tanításokat hirdet. „Ez a könyv — írta Riethaler — a leggonoszabb és legveszedelmesebb munka, mely a 18. században megjelent, és lényege az, hogy a vallás babona és csalás.”
A hercegprímás tanácsára a király a Millot-fordítást az „Index Theresianus”-ba, a tiltott könyvek közé soroztatta, és az összes példányokat elkoboz tatta azzal, hogy „veszedelmesek az erkölcsre“.
Nemcsak a könyvet kobozták el, — Verseghyt három hónap fogságra ítélték, és ezt papi börtönben kellett eltöltenie. Nagyszombatba vitték, ahol puhí tására Kluch József kanonokot jelölte ki a primás. Ez minden erejét latba vetette, hogy a tehetséges és jótollú Verseghyt az egyház oldalára állítsa. Verseghy eleinte hajthatatlan volt, mire Kluch megvesztegetéssel próbálkozott: nagy jutalmat igért az egyház nevében, ha visszavonja az „Értekezések“-ben írottakat. „Retractatio“-jában azonban Verseghy könyve tételeit nem cáfolta, csak kijelentette róluk, hogy az egyház ellen szóltak. Nem ismerte el, hogy a tudomány csak addig igaz, amíg a Bibliával összeütközésbe nem kerül, de tudta, hogy addig nem szabadulhat, míg legalább színleg nem enged a klérusnak.
Miről is szólnak az „Értekezések”, melyek miatt annyi kellemetlensége volt Verseghynek?
Legelőször le kell szögezni, hogy az „Értekezések” Voltaire eszméinek hatását mutatják. Voltaire a történelmet a hősök és azok tettei, mozgalmai köré csoportosítja, szerinte a történelem az emberi ész, az értelem története. Verseghy előszavában meghatározza a történettudomány feladatát. Az igaz történetíró, vallja, „a valóság mellett híven megmarad“. Távol kell tőle álljon a nemzeti gyűlölség, a vallásos érzület („religióbéli buzgólkodás“), a „nyereség vágy és a rossz, melytől az igazság barátjának félni kell.” Száműzi tehát a történelemből a teológiát és a természetfölöttit. Deista álláspontot foglal el, kikapcsolja az egyházat, az isten és ember közti közvetítőt a történelemből, istent személytelennek képzeli el, aki nem avatkozik a világ dolgaiba. Törté netfelfogása azért ellentétes az egyházéval, mert az egyház álláspontja szerint a történelem menete isten rendelése.
Az „Értekezések” tíz fejezetre oszlik. Mindjárt az elsőben olyan alapvet megállapítást tesz Verseghy, hogy az emberek kezdettől fogva társadalomban éltek. Elutasítja a „magános vadember” meséjét, és ezzel együtt az els ember pár bibliai mondáját is.
Az emberi nyelv, a beszéd kialakulásának kérdésében is állást foglal. Rendkívüli jelentőségűnek tartja a beszéd kialakulását a fejlődés szempontjá ból. A beszédet „jelbeszéd” előzte meg — állítja —, melyet később váltott fel a hangnyelv. Közvetlen kapcsolatba hozza Verseghy a nyelv fejlődését a munkával, és kijelenti, hogy a beszéd a fejlődés menetében előbbi, mint a munka. Ez természetesen tévedés, de nem von le semmit abból a tényből, hogy Verseghy a nyelv fejlődését a munkával hozza szoros kapcsolatba. Ez a felfogás a maga korában forradalmi, és — tegyük hozzá — tudományos igény volt. Az „Értekezések”-ben Verseghy több szempontból túlhaladja Millot filozófiai álláspontját, és itt-ott a holbachi materialista álláspontot képviseli. A valláskritika francia mesterétől veszi kritikai módszereit, de sohasem a katolikus valláson példázza a vallási tételek tarthatatlanságát, hanem a primitív vagy keleti vallásokat vizsgálja.
A régi népekkel — írja — elhitették, hogy a törvények istentől valók. Az egyiptomiak azzal csapták be a népet, hogy a törvényeket Hermestől vették, a zsidók, hogy Mózes istentől kapta. Keserűen kiált fel Verseghy: „Ám de vaj mi nyomorult politika az embereket költemények által meghódítani és országolni akarni?” Az emberek szemei előbb vagy utóbb kinyílnak, és ha rájönnek, hogy megcsalták őket, megvetik mindazokat a dolgokat, amelyek „ily csalárdsággal bemocskolt kezektől származnak“.
Elmondja, hogy lassan az emberek törvényhozása a papok kezébe vándorolt. A papok magukat isten szolgáinak, eszközeinek és személyes képviselőinek hirdették. Tőlük függött a királyok és hadvezérek választása, tőlük a háború és béke, tőlük a „polgári rendtartás”. Ők adtak választ istenük nevében a királytól a koldusig mindenkinek, akik „isten bálványától tanácsot kértek“.
Verseghy azt állítja, hogy eleinte a papok maguk sem hittek a vallás isteni voltában, később azonban hinni kezdték, amit elődeik a szent könyvekben rájuk hagytak. Hasztalan volt aztán — írja — a bölcsek és nagy elmék igye kezete, hogy leleplezzék a papokat, és a társas életet boldoggá váloztassák. „Felingereltetett ellenek (A nagy elmék ellen. T. Gy.) vélt ájtatosságból vagy ál hazaszeretetből a köznép és a nemesség alacsony gondolkozása része is.” A vallás eredetéről is beszél Verseghy az „Értekezésekében. Megállapítja, hogy a vallás nem öröktől fogva van, mint azt a papok állítják, ezzel azt akarva igazolni, hogy örökké lesz is. „A vadságban élő ember sem istent, sem isteni szolgálatot nem ismer” — írja. A vallás nem a haladatból származott, hanem a félelemből. A természet erőitől való félelem vitte az embert a vallásosság útjára. Ez a megfogalmazás meglepően világos és Verseghy korában haladó materialista felfogás. Persze a primitív ember természettel folytatott harcáról, kiszolgáltatottságáról a természet erőivel szemben mit sem tudott.
A papok — magyarázza tovább Verseghy —, akiknek hivataluk volt, hogy isten szavát közvetítsék, nem engedték ki ezt a jogukat kezükből, és „érdekeik kocsija elé fogták a természeti jelenségek által kiváltott félelmet. A mennydörgés és a villámlás jelenségeit: a földrengést, a nap és holdfogyatkozást, az üstökösök megjelenését az égbolton arra használták fel a papok, hogy a pallérozatlan embert rémületbe ejtsék” —, vallásossá tegyék, és a világ végét hir dessék neki.
Így jutott el az ember — Verseghy szerint — arra a gondolatra, hogy a láthatatlan és a világ felett uralkodó gonosz lélek létét elhigyje. A gonosz istenek mellé a vadember ellensúlyozásként jótevő isteneket kezd kitalálni. Ez az isten azonban még nem mindentudó, nem mindenható, nem mindenütt jelenlevő, nem az az isten, aki a világot alkotja, nem kormányozza a mindenséget. Ez az isten csak egyes helyekre visel gondot. Az isteneszme kialakulását Verseghy alapos elemzésnek veti alá: „...igen hihető — írja —, hogy a világ első nemzeteinél a több isten tisztelete az egy isten imádást sokszáz esztendőkkel megelőzte.” Ez a kijelentés szintén szembehelyezkedik a hivatalos teológia álláspontjával, amikor nem az egyistenhitet ismeri el a legősibb hitnek.
A jóról és rosszról elmélkedve kifejezi azt a harcot, melyet a tudománynak kell folytatnia a tudatlanság ellen: „Ki legyen köztük elvégre a bíró? A józan ész? Ennek a mi bölcseinknél fájdalom csak szolgálóskodni kell.”
Az ész mérlege van Verseghy kezében. A történelem tényeit aszerint érté keli, hogy ésszerűek-e, elfogadhatók-e, bizonyíthatók-e? Az „Értekezések” – ben is ezzel a mérleggel mér, és ezt a mérleget megsemmisíteni nem lehetett semmilyen erőszakkal sem. Az els magyar köztársasági mozgalomban történt elfogása és elítélése, a Millot-fordítás és az „Értekezések” nyilvános elégetése sem törte meg. Nyolc és félévi börtön után újabb művel áll a közönség elé.
“Az emberi nemzetnek történetei”
Ez a műve 1810-ben jelent meg azzal a céllal, hogy — mint azt az elő szavában írja — megvizsgálja azt a fejlődést, melyen az évezredek alatt az emberiség átment, továbbá, hogy a nemzeti kultúrát az anyanyelven írt könyv vel szolgálja.
Tudományos pontosságú megfogalmazása az emberi társadalom kezdetei ről így szól: „...ember társadalmi szervezettség nélkül sohasem volt és sohasem élhetett. Még a természet legalacsonyabb állapotában is találunk bizonyos rendtartást.” Az emberi nemzet fejlődik — írja — és ez a fejlődés törvény. A fejlődés okát az emberek természetében és az éghajlati viszonyokban látja. A változás tehát szintén törvény. A történetíró elé dialektikus feladatot tűz: ezeket a változásokat megfigyelni úgy, hogy az emberi természetet sohase hagyja figyelmen kívül. Ezt a holbachi koncepciót kiegészíti a montesquieui klímaelmélettel, mely szerint az egyes országok politikai szervezete nagyobb részt a természeti viszonyoktól függ.
A természet folytonosságának filozófiai elve alapján állva kijelenti, hogy a természet nem más, mint egyes jelenségek hézagnélküli láncolata. A termé szetben tehát a különböz megjelenési formák nincsenek egymástól elválasztva. Az élőlények egymásmellettiségének avult nézete helyett az egymásutánisá got, a fejlődést hirdeti, mely a fajok egymásközti átmenetének következtetését vonja maga után.
Ez a gondolat Diderot-nál merült fel ilyen megfogalmazásban, és bizonyos, hogy Verseghy a nagy enciklopédista hatására építi be művébe. Megállapítja az ember és az állatvilág hasonlóságát, de ugyanilyen élesen a különbözősé gét is. Elég bátor kimondani a szót: az ember az állatvilágból származik, de különbözik annak legmagasabbrend tagjától, a majomtól is. „Még attól a nagy majomtól is különbözik, melyet vadembernek nevezünk és mely közül az összes állatok között a legjobban hasonlít.”
Az ember megismerheti a világot — jelenti ki —, mert „szférája az egész föld és az egész ég, egyszóval az egész mindenség. Be tud ő hatolni eszével ennek legmélyebb részeibe és hasznát tudja venni mindennek, ami abban szemébe tűnik.” Ez a megállapítás a világ megismerhetőségének gondolata. Merész állítás, mely az els szótól az utolsóig Verseghy materialista ismeret elméleti álláspontját bizonyítja.
A tanulásban látja Verseghy az emberiség sorsának egyre tökéletesed menetét. Ez visz az ész uralmának megvalósulása, az ész mindenhatóságának világa, — a francia forradalom, a felvilágosodás eszmevilága felé.
Számos értékelésre méltó gondolata közül még egyet szeretnék kiemelni. A változás törvényének tételei nemcsak az egyes emberekre, nemcsak a népekre, hanem az emberek gondolkodására is vonatkoznak, — hangsúlyozza Verseghy. Változnak az emberek vélekedései, szokásai, rendtartásai, változ nak erkölcsei is. Az erkölcsök változásának hangoztatása szintén szembesze gülés a keresztény világnézettel, mely az erkölcsök örök voltát hirdeti.
A keletkezés és elmúlás váltja egymást az egyes ember, a népek, a társa dalom életében: „Míg itt (az emberiség – T. Gy.) virágai hervadnak, — írja — lehullanak, amott rügyei fakadnak, hasonlóan ahhoz a mesebeli fához, melynek ágain az évnek négy változása, a tél, a tavasz, az ősz, a nyár egyszerre uralkodnak.”
Materialista és dialektikus elemek felcsillanását mutatják Verseghy más mű vei is. De nem maradt hatástalan gondolkozására az utópista szocializmus sem.
„A KACZAIFALVI”
Elfelejtett regényében, a „ Gróf Kaczaifalvi László, avvagy a természetes ember” -ben Rousseau eszméit hirdeti. Rousseau kora társadalmának romlottságát, a civilizáció okozta nyomorúságot azzal akarta orvosolni, hogy a természethez való visszatérést tanácsolta az embereknek. Olyan nevelést kell biztosítani már a gyermekeknek is, hogy ne ismerjék meg az emberek közti különbségeket, ne ismerjék meg az elnyomást és szolgaságot: azaz természetesen kell őket nevelni.
Verseghy Rousseau nyomán azokat az embereket ábrázolja regényében, akik „visszatérnek a természethez“. Egy kis területen, magas hegyekkel körül zárt völgyben olyan világot alkot — fiatalkora álmainak világát —, ahol nin csen különbség ember és ember között. Ebben a völgyben a közös munkával szerzett javakat közösen fogyasztják el az emberek, egymást becsülve, egyet értésben élnek. De azt, hogy a valóságban hogyan lehet ezt a világot megalkotni, nem tudta és nem is tudhatta Verseghy.
Még hitt abban — ugyanúgy, mint a seholsincs ország, az utópia álmodói —, hogy a társadalmat úgy is meg lehet változtatni, hogy a polgári rend, amely eszményképe volt, megvalósul, fennmarad. Ez a polgári társadalom azonban, amikor az uralmat megszerezte és megszilárdította, épp úgy elnyomó és ki zsákmányoló lett, mint elődei, és a nyomorúság, szegénység, háború és vér özön áradatát zúdította a világra. Verseghy azonban ezt nem érte meg.
Budai házacskájában visszavonultan, szegényen, elhagyottan halt meg 135 esztendeje. Az egykorú feljegyzések elmondják, hogy utolsó útjára a nép kísérte el, — az írók nem jelentek meg temetésén.